Csütörtökön hazafelé megnéztem a kosarasokat az iskolánál, vettem kaját, mert kimaradt az ebéd. Azt hiszem ez lesz hosszútávon, hogy csak vagy ebéd vagy vacsora, mert a végén még kihízom a ruhatáramat. Most már van egy hely az utcában, ahol cetli alapján megcsinálják amit kérek. Rákos, zöldséges tésztát rendeltem. Hipp-hopp összedobták, belerakta a bácsi egy „hello kitty”s dobozba, csíkos szatyorba  és bementem a sarki fűszereshez vízért. Itt szoktak lenni  a standard tejes haverjaim, de most 2 csaj volt, nekem fel sem tűnt. Úgy néztek rám, mintha nem láttak volna még fehér embert. Ezen nevetgéltem egészen hazáig, mert valószínűleg tényleg nem láttak. A kaja nagyon finom volt, egy evésre amúgy sok. A rákocskák mellett még valami rózsaszín szélű, kis virágmintás, illatos radírszerű dolog is bele volt keverve.

Még mindig nem tudok időben lefeküdni aludni, ezért elég nehézkes a kelés. Most már azért sikerül nem nagyon vészesen elaludni, mert beállítottam egy 3. szundi funkciót, 10 percenként csörög 3-szor. Cukorkával reggelenként csak dumálok, most, hogy rájöttem mennyire cefet szaga van. A buszosokkal már összeszoktunk, tudom melyiknél kell nagyon vigyázni. Nap közben próbálok hasznos lenni, de még nem úgy megy, mint szeretném. Átlendültünk a csodálkozós, de jó, hogy itt vagyok helyzeten. Tartunk egymásnak ismerkedős prezentációkat a különféle osztályokkal, lassan a neveket is össze tudom rakni az arcokkal. Most már valamit le kellene tenni az asztalra, nem könnyű ez a helyzet egyikünknek sem.

Pénteken a bemutatkozóm előtt egy röpke 10 percre egyszerre folyt rólam a víz és volt jég hideg a kezem. Aztán valahogy bemagyaráztam magamnak, hogy ennek semmi értelme és lám túl is éltem a dolgot.

Szombat délben elmentem futni végre. Röpke 2,5 órát sikerült töltenem a környező utcák és dombok megismerésével. A futó ruhámban sokkal jobban földönkívülinek nézek ki, azt hiszem. Egy utcával arrébb a háztól már kezdődik is a természet. Hatalmas lepkék repkedtek körülöttem, nem győztem forogni utánuk. Nagyon kevés emberrel találkoztam mialatt törtettem felfelé a betonozott úton. Néha rá lehetett látni a városra, amit a csodás napsütés világított be. Hallgattam a kis zenémet és csak futottam. Néha láttam egy-egy óriási pókot vagy csak a hálójukat. Ezektől velőből rázott a hideg. Zsákutca lett a vége a hegyes futásnak, ezért visszafordultam. Néhány lakott utcácskán is átfutottam, ahol éreztem a frissen mosott ruhák vagy éppen a készülődő ebéd illatát.

Miután 1 óra kevésnek bizonyult, újabb útvonalat kerestem. Véletlenül ráleltem egy kijelölt turista útvonalra, magam sem tudom, hogy találtam meg. 2 pagodához vezet a sziklákkal övezett és termésköves út. Először félve indultam neki a túrának, mert hát ugye azért csak eléggé egyedül vagyok. Aztán miután a sziklák nagyon csalogattak, megjött a bátorságom. Felfelé még bírtam erővel és zenét is hallgattam. Volt, hogy futottam, ugrándoztam, de, ha nagyon meredek volt, akkor örültem, ha mászni tudok. Találkoztam néhány turistával is, így már biztonságban éreztem magam. Egyedül az idő nyomása volt kétségbeejtő, mert sietnem kellett az esti Újévet köszöntő programra. Csodálatos kilátás volt a városra, ráadásul az idő is kifogástalan volt. A helyiek védik az arcukat a naptól, én meg örültem, hogy érezhetem az átható sugarait. Sajnos nem vittem telefont, mert nem gondoltam, hogy ilyen szép helyre jutok, de hamarosan visszamegyek. Megpihentem félúton, hallgattam a természet zsongását és elmerültem a csodaszép kilátásban. Nem mentem tovább, mert tudtam, hogy nem fér bele az időbe. Lefelé nem hallgattam zenét, így felfedeztem, hogy sok gyík rohangál és próbál ijesztgetni utamon. Sikerült is nekik, persze. Volt egy plakát, amin sok lepkét felismertem a látottak közül. Jó kis kirándulás volt, lefelé már remegtek a lábaim és baromi éhes voltam.

 

Itthon gyorsan összekészülődtem a bulira és ettem valamicskét. Egy lánnyal találkoztam a metrómegállónál, hogy ne kavarodjak el. Aranyos volt, de ők sem tudták tízen, hogy merre kell menni. Így végül taxival mentünk, miután összegyűlt a szép kis csapat. A rendezvény egy hatalmas épületben volt, szerintem kevesen nem jöttek el a dolgozók közül. Körasztaloknál ültünk előzetes osztályonkénti ültetési rend alapján. Volt egy zenekar, aki folyamatosan asszisztált vezetőknek, akik tartották a beszédeiket, közben felszolgálták a finomabbnál finomabb ételeket. Folyamatosan sorsolták ki az érkezésünkkor összetekert névjegyeket, én is nyertem 6000 TWD-t valami véletlen folytán. A nyeremények összege egyre nőtt, a végén több tízezer helyi dollár és több repülőjegy volt a jutalom.

Utána elhívtak egy after party-ba, ahova elvileg sokan mentünk volna, gyakorlatilag meg kevesen mentünk. Szerencsére a fizetésemet megkaptam pénteken, de a pin kódomat elrontottam. Nem is én lennék, ha ez nem így történik… Mindenhol beszélgetés volt, ha szerencsém volt beszélgetett velem néha valaki, ha nem, akkor néztem ki a fejemből és próbáltam elvegyülni a környezetben. Taxival mentem haza, akinek nem én mutattam meg a metrómegálló címét, amihez közel lakom, hanem egy kolléga. A taxis elvitt teljesen máshova és B tervet szőtt, amikor mondtam, hogy nem tudom hol vagyunk, én itt ugyan ki nem szállok. Mutattam a metró térképet, hogy ide vigyél öcsém, mert nyakon veretlek majd valakivel, ha lesz kivel. Dupla költséget csinált nekem a jóindulatú kollégám, mert kínaiul másképp mondta az utca nevét, mint ahogy az valójában hangzik. Mindegy, örültem, hogy itthon vagyok és túléltem a helyzetet.

 

Most így vasárnap ismét szép idő van, gondolkodom, hogy ismét futok egyet. Fel kéne menni a pagodába, ahova tegnap nem jutottam el. Amíg írtam az alpinisták bekopogtak az ablakomon, hogy szedjem össze a ruhákat az erkélyről és csukjam be az ablakokat, mert én is kaphatok a zuhanyból. Szóval ez a rettentően koszos ablak probléma hirtelen megoldódott. Jó lenne, ha minden ilyen könnyen megoldódna! Ebből is látszik, hogy az idő általában segít és tartogat megoldásokat számunkra.

 

Néhány órával később elárulom, hogy nem mentem el a pogodához, mert féltem, hogy lemegy a napocska előbb, mint leérek a hegyről. A szomszédos hegyre futottam fel megint, mert a mai izomlázból kiindulva holnapra menni sem tudtam volna edzés nélkül. Ma sokan voltak, leginkább sétáló családok. DHL-es cuccban nyomtam, 95%-ban mosolyogva üdvözöljük egymást a sportolókkal. A botrányos nagy pókoktól falra tudnék mászni, remélem nem költöznek ki az erdőből. A dombtetőre egy lendülettel mentem fel, nagyon kemény volt. Határaimat úgy feszegettem, mint kiscsirke a tojást kibújáskor. Az út végén egy mókussal szemeztünk, én azt hittem nagyon csendes vagyok, aztán csak nem hallottam a lépteimet a zenétől. Ő meg átugrándozott egy bokorra és huss eltűnt, mire kibányásztam a telefonom.  Visszafelé naplementét is láttam, minden képre azt hittem, most épp az a legjobb. Elkaptam egy pillangót is, de az átlaghoz képest picike őnagysága. Gyönyörű helyen lakom, az a lényeg.

Elfutottam a húsostáska bolthoz, fürdés után szertartásosan falatoztam VILLÁVAL.

 

Holnapi munkához ugyanúgy nincs kedvem, mint bárkinek. Hiányoztok sokan.