Ma végre egészen friss voltam és üde. Ehhez képest a felét nem csináltam annak, amit elterveztem. Reggel alig nyíltak a szemeim, bevillant a szezámmagos zsemle és a téliszalámi, paradicsommal, paprikával. Hmmm, nyamnyam. Még pizsamában belevetettem magam az étkezés örömeibe. Felvágtam a szezámmagos zsemlét, erre mi van benne? Na mi? Vaníliás cukros trutyi. Szeretném megköszönni, hogy itt minden normálisnak kinéző cuccban van valami abnormális belső érték. Mindegyis, még sosem ettem vaníliás, cukros, szezámmagos, vajas zsemlét téliszalámival és paradicsommal, paprikával. Ahhoz képest, hogy mennyire végtelenül rosszra számítottam, egész ehető volt. Vagy inkább nagyon éhes voltam.

 

Megint kicsit mostam és tévéztem, aztán elindultam a külföldiek egyesületébe a tegnap lenyomozott busszal. A sors fintora, hogy ott kellett leszállnom, ahova a múltkor vitt a névtelen busz. Áhh, mondom én aztán itt már ismerős vagyok. Sőt, most legalább világosban jól megnézem ezt a helyet magamnak… Nos, bazi nagy forgatag mint mindenhol és lám egy európai fiatalember. Látta, hogy nézem a térképemet, megkérdezte, hogy vágom-e melyik metró kell, aztán ennyi. Ő legalább már kommunikált és jófejkedett. Akkor még nem tudtam, hogy ma európai segítségeső vár reám. Elmentem a térképem által mutatott metrómegállóhoz, ahonnan kezdődött a kommandó. Elképzelésem sem volt merre induljak, ezért jól bevált szokás szerint a metrónál lévő információs pulthoz dugtam be a cetlim. Ők pedig mindig profin nyomják az angolt és nagyjából vágják a dörgést. Szóval elindultam, aztán egy nagyobb kereszteződésnél megállt a tudományom. Játszottam a szokásos ringispil szerepkörömet. Elkaptam forgás közben egy kiscsajt, aki hadonászott és gondolkodott, ami nem adott nagy önbizalmat egyikünknek sem. Egyszer csak megáll egy piros verda, ablak lehúz, EU barátunk és helyi felesége megkérdezi, hogy segíthet-e. Nahh, kiscsajt lepattintottam, mondom, mennyé, köszi, lejárt a szereped.. :) Végül is csak a kanyarodó sávot tartottuk fel a 4 sávból úgy 10 percig. Nem érdekes, hiszen amerikai vagyok, nekem lehet…

Nagyon mélyről jövően voltak jó fejek. Simán összevesztek, hogy ki mondja gyorsabban és érthetőbben a pontos leírást. Aztán gyorsan ki is békültek, mert a pasi lebuktatta a nőcit, hogy valami nem azon az oldalon van, ahol anya mondja, az meg bocsánatot kért. Jól van gyerekek, csak nyugi, nekem mindegy, én ráérek, csak a többiek morcosak, hogy kerülni kell. Végül 15-20 perc gyaloglást kellett nyomni, aztán felismertem a térképről a parkot és az utcát, amit jelzett a térkép. Hát én csilivili palotát vártam, de minimum egy hatalmas táblát, hogy Lebóh Anikó, itt kell jobbra menni. Közben kezdtem a szokásos éhes manók könyörgését hallani a gyomromban, de mondom kuss, majd visszafelé. Miután egy bonyolult kereszteződésben 4 zebrán 8-szor mentem át, közben lefényképeztem 2 kutyát 1 babakocsiban és elbeszélgettem a nénivel a magyar irodalomról, gondoltam ideje tovább menni.

Jött 2 EU-s jól öltözött nyanya, finom illattal, de pont leszartak. Mentem utánuk, hátha pont arra mennek, ahova én. Aztán rájöttem, hogy az ovit már néhány éve kinőttem, utánuk vakkantotam, hogy „Hey ladies”. Nos elég jól beszéltek angolul, mintha az anyanyelvük lett volna, úgyhogy nem kötöttem bele a kiejtésükbe.. :) Megkérdeztem, hogy tudják-e merre van ez a palota és bizony pont arra mentek. Tutti, hogy ma kakkancsba lépem, mert ekkora mázli, hogy erre az eldugott kis kulipintyóba, eljutottam és még csak activity-zni sem kellett, hihetetlen. A nénik pont egy épülettel arrébb mentek, onnét már látszódott a piciny tábla, amit kerestem. Kérdeztem, hogy merre van a legközelebbi metró megálló, amire a válasz az volt, hogy nem járunk metróval. Nah, mindegy, akkor nem barátkozom veletek, jó bulizást. Lefényképeztem a semmit mondó kis kuckót, ami inkább nézett ki egy átlagos kis lakótelepi háznak, mint külföldiek hadi támaszpontjának. Hétköznap 9-17-ig vannak nyitva, úgyhogy sokat nem vacakolok velük személyesen, ez már biztos.

Legközelebb inkább a nyelviskolába megyek ajtókat döngetni.

Aztán visszafelé dönthettem, hogy parkon keresztül és éhezve az ismeretlen felé indulok, vagy ott megyek, ahol jöttem és megállok enni inni ott, ahol kinéztem a jó kis helyeket. Hát persze, hogy a folyó és a park nyert. Volt egy nőci, aki futás közben a fenekét csapkodta, még most sem értem, de ő biztos tudja miért. Egy bácsi tájcsizott a hídon, számtalan kutyus húzta maga után gazdáját. Szóval  ezt bírtam… Aztán nagyjából mentem, amerre gondoltam, hogy jó lesz. Bevágódtam egy boltba forró csokiért. Miután baromi mohó voltam, rommá égett a nyelvem azonnal. Sárkányként káromkodva oldalogtam tovább. Az itteni kajáldák nekem túl erősek voltak. Egyszer csak, kígyózó sor, valami palacsintás cuccot sütöttek. Oh, ez az én helyem, még az illata is jó. Ha ezt túlélem, akkor minden jöhet, de akkor is megkóstolom, ha bele pusztulás lesz. Vártam vagy fél órát, addig legalább elszürcsöltem a gyilkos forró csokit. A sor utánam is kígyózott. Itt gondoltam nagyon nem lehet mellényúlni minőségben. Valami hagymás lángosos túró amúgy, egészen jó. Angolul nem beszélős játékos volt, már annyit tudok, hogy én akarok és mutatom a számot. Haladás, meg merek szólalni, azaz átléptem a hello,  köszi, szívesen korlátait. Simán le boltoltuk az öregcsajja, megkaptam a cuccot 8-ba vágva mint egy pizzát 2 papírzacskóban, 1 nylon szatyorban. Beletúrtam, először a kezemet égette ronggyá, majd a nyelvem. Az éppen fél órája rommá égetett felületet újra leforráztam. Most így éjfélkor is emlékezem ezekre a mohó percekre. :(

Mindegy, büszke voltam újabb hódításomra. Megint valamit tanultam és megismertem. Zacskóból enni hagymás palacsintát Taipei-ben azért  nem mindennapi dolog!  Megtaláltam az utcát, amit kellett, úgyhogy már csak arra kellett emlékeznem, merre a vezér fonal. Sima ügy volt, egy kicsit a metróról buszra átszállásnál gondolkodtam el, hogy mekkora vajon az esélye a nagyon durva eltévedésnek. Aztán gondoltam, ha elsőre megismerem ránézésre a terepet, akkor leszállok, egyébként maradok a metrós háromszor átszállós biztonsági eljárásnál. Megismertem, megtaláltam, haza is találtam, szóval ma bátor és vigéc legény voltam. Azért még bementem a boltba venni körömlakk lemosót, amit tegnap elfelejtettem és arckrémet, amit meg elbatyarintottam. Ugyanis arcemosót vettem helyette, az meg akkor derült ki, amikor fejemre kentem és habzott. Okos, mondjuk egy fokkal jobb mintha lábizzadás gátló krémmel gyakoroltam volna az arcomon..  Zöldségesnél is vásároltam gyümölcsöt, szóval már nagyon nyomom a helyi életet.

Miután bekorlátoztam az internet előtt való ülést, ma lelkesen nyomtam az update-t. Ígérem attól még gondolok Rátok, mert nem írok, csak nem bírom a saját tempómat követni.

Szóval legközelebb kedden töltöm nektek az újabb sztorikat, addig jók legyetek és puszi mindenkinek.

 

„Az embert, amint határoz, nagy erejű áramlat ragadja el, és olyan helyre sodorja, ami a döntés pillanatában eszébe sem jutott.”    Paulo Coelho