Anikó(安妮可)és Taiwan közös története 2009-2012

Lusta blogosként van egy kis lelkifuralásom, de elveim szerint mindent akkor kell csinálni amikor jól esik, ezért volt egy kis technikai szünet – alkotói válság - .

Az élet Tajvanon szememben még jobb mint volt, miután megismertem a sziget még több csodás szegletét és titkát, s ezeket megoszthattam a hozzám közel állókkal, akik miattam utaztak mérföld ezreket. Az emberek itt mérhetetlenül kedvesek, barátságosak, s nem csak velem, hanem a családomat és barátaimat is imádták. Mindenki pozitív élménnyel gazdagodik aki meglátogat, hiszen egy imeretlen világ odaadó mindennapjaiba csöppennek, ami a térképről nem leolvasható, más szemével nem látható, más szívével nem érezhető.  Minden nap rejt valami ismeretlent valami mást, mint amit mi európai szemmel megszoktunk.

A mai napot eltapsoltam kép töltegetéssel a fb-ra, de befejeztem a Szülők Tajvanon emlék kollekciót.

 

Megérkezett a trópusi nyár, légkondi nélkül már nem lehet elviselni a meleget. Tavasz derekán tarkították a barátok, majd a nyarat a szüleim hozták. Feltöltötték a szívem egy kis hazai szeretettel, a hűtőmet téliszalámival, gyulai kolbásszal, füstölt angolszalonnával, pannónia sajttal és túró ponttal. Érkezett egy kis mézes pálinka is, de azt leginkább nézegetem vagy osztogatom. Csináltunk egy magyar partit, ahol anyu elkápráztatta a kollékákat és barátokat főzés tudásával – amit mi apuval jól ismerünk - . Hát a gulyás leves, csirke paprikás és rántott karaj világbajnok volt, anyu meg kivolt.

 

Sikerült lefogynom a huzamos étel kontroll, életmód váltás és különféle behatások következményeként; végre nincsenek nagy felesleges ütköző párnáim, csak kicsik. Jó érzés, hogy normálisan állnak a ruhák rajtam, nem szafaládé effektust követel a testem vonala.

Idén a dragon boat-ot kihagytam, mert sem időben sem energiában nem fért bele az őrült napirendbe. Arról nem beszélve, hogy megint fehér elefánttá változtatott volna a heti 5 edzés, és nagyon utáltam volna, hogy nem férnek bele az izmaim a megszokott ruáimba. Azért megnéztem idén is a csapatom, 4. helyezést értek el a lányok. Nagyon jó érzés volt látni őket és mégjobb, amikor belegondoltam hány kilót fogytam, hogy inkább a régi jó futás mellett döntöttem hobbiként. Vasárnaponként elkezdtem járni egy

Pénteken újra kezdtem táncot tanulni, a rumbával kezdtük. Gondolom el fog tartani egy ideig, mire a tipegésem táncnak nevezhető majd.  

 

Süni is Geri barátom érkezése feldobott, jól előkészített első kocsibérlős túránkat némi tajpeji tengés lengés után kezdtük meg. Illetve a kaland már akkor kezdődött, mikor még meg sem érkeztek. Lebóh Anikó jóbarát –hétvége lévén-   lázas takarításba kezdett, hogy barátai megfelelő körülmények áldozatai legyenek, azaz csilivili lakásba érkezzenek. Azonban, a körülmények mesteri módon felülkerekedtek, ami esetemben sosem meglepő, hiszen az élet harc és mulatság – hogy minek is tekintjük ez felfogás kérdése, én mulatok magamon -.

Szóval szombat este szakadó esőben futottam, ezért a lakáskulcsom leszereltem a csomóról és beleakasztottam az esőkabátomba. Miután rommá áztam, ezen neves esőkabátot – kulcsostúl – lepattintottam magamról és fejest ugrottam a zuhany alá. Kulcs nem szól, kiakasztódott kabátostul száradni, kulcskarika nem szól, hogy hiányzik róla a lakáskulcs. Jön a másnap reggel, korán kelés – relatív – háton pörgés, mosással indítunk, közben pakolgatás majd jött volna a porszívás és felmosás. Lényeges pont, hogy kint felhőszakadás és tavasz lévén kicsit azért hideg. Ancsapancsa térdnadrág és póló, nike strandpapucs öltözékben hátára csapja a mosott ruhákat, hogy a 11-en lévő ipari szárítógépbe becsapja, amíg takarít. Ajtó behúz, kulccsomó megnéz, infarktus. Probléma: sem a tajvani zászló, sem a nevemet tartalmazó kulcstartó, sem a belső ajtó kulcsa nem nyitja a külső ajtót. Ráadásul ment a zene és még a belső ajtót tárvanyitva is hagytam, azaz be lehetett látni a külső ajtó ablakos részén, sőt még a zenét is hallottam. Na, itt azért erősen kellett koncentrálnom, hogy ne visítsak kétségbeesésemben, hisz felfogtam, hogy a lakáskulcson kívül a probléma több cselekményes; brutto 2,5  óra múlva érkeztek a barátok a Taoyuan reptérre, ami 50 perc taxival – én busszal akartam menni, hisz lényegesen olcsóbb. Na ez már ugrott. Mellesleg a pótkulcsom Lucy-nál van, aki dolgozik 20 perc taxival csak odafelé, nincs se pénzem, se telefonom, szakad az eső. Nos az ember a legszarabb helyzetben nagyon logikusan tud gondolkodni, egyből beugrott a terv. Leszaladtam a biztonsági őrhöz, aki szerencsére azok közül való volt, aki beszél elvétve angolul. Elhadartam, hogy gáz van, se pénz, se telefon, se idő, hivja fel Lucy-t. Kikereste a számát, felhivta, és na és? Hát nem vette fel a telefont. Na, mondom szuper, akkor mondom kéne pénz taxira, dehát milyen égő már.... Égő nem égő, ha az ember bokáig érő szarban van, megpróbál mindent. Mondom a biztis gyereknek, hogy nincs pénzem kéne taxira, izé, hmmm, ki tudnál segiteni? Kinyitja a sovány pénztárcáját, 1 – azaz 1 százas volt benne – 700 ft-nak megfelelő TWD. Ejha, mekkora szarban vagyok... Figyu tesókám, kérjél már valakitől, ez nagyon durva volt. Felhívott nem tudom hány lakót és összetarhált nekem 300 Tajvani Dollárt, hogy eltaxizhassak a barátnőmhöz, aki nem vette fel a telefont. Hivattam biztibával egy taxit és kölcsönadott egy ernyőt.  Jó okos taxisom volt, nem sokat beszélgettünk ezért, de annyit kértem, hogy hívja fel Lucy-t, aki végre felvette. Mint kiderült órája volt. Hálát adtam a jó istennek és mondtam megalázkodva, hogy mik a súlyos körülmények és kéne a kulcsa, hogy legyen kulcsom. Röhögött és nem cseszett lejjebb onnan, ahová már magamtól süllyedtem. Ázottan és fázva hazaértem kb 1 óra múlva, bekommandóztam Lucy-hoz, felrohantam a ruhákért a szárítóba, akiket azért utáltam nagyon. Tanulság: pótkulcs legyen elhelyzeve barátnál.

Behatoltam haza, mint egy dúvad és lázasan kiporszívóztam 10 perc alatt. Lekaptam az ázott ruháimat és felkaptam valami szárazat, s már hivattam is a taxit a reptérre. Odaértem, nem tudom hogy a mai napig. Volt nagy örömködés és röhögés, hiszen gondolták, hogy valamivel készülök a fogadásuk alkalmából. Természetesen az elvárást teljesítettem. A röhögés elkezdődött és szerencsére sokáig tartott.

 

Amíg dolgoznom kellett, ők pihentek első nap és maguktól elmentek 1-2 túrára. Hétvégén elugrottunk kedvenc északi csücsökbe, Danshuiba. Ekkor még tavasz lévén nem volt rettenetes meleg, kb 25 c. Próbálgatta a nap a sugarait és beszínezte a napunkat. Hajókáztunk és kipróbáltunk sokféle utcai kaját, mert ott igazán sokféle jellegzetesség van. Kedvencünk az elefánttalpnyi rántotthús volt, amit papírzacskóból tépve faltunk.

Elmentünk a Longhsan piacra is, ami a leghagyományosabb – sokféle érdekes portékával, kellemes és kellemetlen szagokkal. A fő célpontja látogatásunknak az volt, hogy kígyót és méhet együnk. Hát megtörtént; nekem nem izlett, barátaim úgy ropogtatták a méhet, mintha csipsz lenne. Nekem erősen kellett koncentrálnom, hogy egy-két falat lemenjen a torkomon. Az íze a méhnek nem igazán karakteres, de ahogy bekapás előtt szembe néznek szegénykék a fekete nagy szemükkel, az elég gáz. Igenis sajnáltam őket kis bundájukban, amit talán elnyomott volna a finom zamatuk, de még az sem volt. Konkrétan feleslegesen haláloztak el, hiszen fintorogtam és hajam égnek állt rágás közben. Hát a kígyó meg szintén az egyszer elviselhető kategória volt, leginkább a bazsalikomágyat tömtem alóluk. Na azt imádom, bármilyen formában. Ittunk utána egy ananász turmixot a következő sarkon, amitől érdekes egyveleg keletkezett gyomor tájékán, de végül nem vesztek össze a srácok belül.

Kipróbáltuk a helyi páleszt, ami vodkához hasonló és hidegrázós; viszont üt mint a 220 V.

Lucy barátnőm 3 órával később indult Londonba, miután megjöttek barátaim, úgyhogy egy gyors ismerkedős órát tartottunk. Világ legjobb barátjaként ünnepélyesen átadta a kulcsát, hogy kényelmesen elférjünk hárman 2 lakásban.

 

Taichungban béreltünk autót, hogy ki tudjuk próbálni a gyorsvasutat, ami 330 km/h sebességgel dönget. Szép kis áramvonalas a kicsike.

Reggel 9-kor indultunk, 10-kor már meg is érkeztünk és jöttek értünk a kölcsönzősök. Némi adminisztráció után kaptunk egy gps-t az autó mellé és megkértem töltsék fel azt a 2 hotelt, amit lefoglaltam előre. Nissan Tida – Stacy nevük kocsinkkal elindultunk Sun Moon Lake irányába – délnek. Először egy lepkemúzemban álltunk meg, aztán amerre mentünk minden érdekességnél. Sun Moon Lake-re este érkeztünk, csodás kis hely. A szállásunkat keresgéltük, a gps megállított egy zöldségesbolt előtt. Néztünk, mondom ez nem az, ott egy hotel, biztos hülye a gps. Na persze, hát tévedtem. Egy igazi sutyerák hely volt, vékony folyosóval, lépcsőházra nyíló ablakkal, zöldségesbódén kellett átgyalogolni s a szoba, na hát az volt a csoda. 3 franciaágy betuszkolva a szobába (valószínű előbb az ágyakat rakták be és aztán építették a házat, mert másképp kivitelezhetetlen a történet), sasszézva lehetett áthaladni az egyik ágytól a másikig úgy, hogy az orrod súrolta a falat és a rajta elhelyezet tévét.

Azonnal kiborultunk, de visítva röhögtünk. A bejáratból konkrétan kétfelé lehetett ugrani: vagy ágy, vagy fürdőszoba. Ultra gáz volt, de egy éjszakát valahogy kibírtunk, pláne hogy elmentünk hajókázni és vacsorázni, meg még ténferegni a városban. Voltunk közben lepkemúzeumban is Puliban, ahol laknak nyuszik, papagájok, randa pókok és sáskák is. A tulaj egész életét vadászattal töltötte, bejárta a világot lepkékért és bogarakért. Az erdemény nagyrészt gyönyörű, kisrészt pfujj, azok a ronda bogarak és pókok...

Másnap örömmel hagytuk ott ezt az ultragáz szállást és aki nem vezetett azért imádkozott, hogy a következő ennél legalább kicsit jobb legyen. Lementünk egész délre Kentingbe, este 10-re sikerült is megérkeznünk. Miután nem beszélt a recepciós angolul, a kolléganőmet este meg már nem akartam zavarni, kb 10 ember megkérdezése után jutottunk el a szállásig, amiről annyit tudtunk, hogy rózsaszín ház. Melleselg valami bazinagy szikláról is magyaráztak, amit aznap nem láttunk, csak másnap. Ugyanis a tengerben van... Az utolsó áldozataink kocsival oda vittek minket, mert nyolvanadig nekifutásra sem tudtuk hova kell menni és ezt elég látványosan adtuk elő - mint mr Been a körforgalomban - .

Ez a szállás az előző rémeshez képest maga volt a kánaán. Óriási szoba, három franciaággyal, amiből az egyik king sized volt. Emellett még keringőzni is lehetett volna az ágyak között, ami a másik szálláshoz képest óriási luxus volt. Egyetlen pöcök volt, hogy rámnézett egy gekkó a falról. Azonnal kiakadtam és leszaladtam segítségért. Rá akartak beszélni, hogy gekkóval egy szobában lakni  jót jelent és szerencsét hoz. Én azonban gyorsan meggyzőztem őket, hogy a gekkónak a fűben a helye és neki és nekem is az sokkal jobb és szerencsésebb helyzet. Következésképpen jött egy cérnabácsi seprüvel és egy befőttes üveggel, na mondom Pampalini hozzád képest kispályás öreg. De nagyon megkedveltem őt, mert azonnal segített vadászni és ezáltal az életet nyugalmasság tenni.

Hát a gekkó gyors, ezért a ceremónia vicces volt. Mindenesetre kis csihipuhi és ugrándozás után a bácsi elkapta kis áldozatunkat és kivitte a lakásból. Később lezuhanyozva párnára hajtva a fejünket megláttuk rajt a nyomtatott gekkót. Hát ez volt az épület reklámja, mi meg szegényt kiköltöztettük... Lehet ő volt a tulaj, de hát ezt nevezik IJ kategóriának "így járt".

Másnap mentünk a Nemzeti Bilogiai Múzeumba, ami nem más mint egy óriási akvárium, csodálatosan alagút rendszerrel megcsinálva. Gyönyörű óceán alatti élet van feltárva látogatóknak, gyereknek és felnőttnek is óriási élményt nyújt. 

Este elugrottunk Kaohsiungba, ami egy rettenetes nagy eltévedéssel kezdődött. Kohók és hatalmas fémvázas, kéményes gyárak között haladtunk. Soha nem jártam ott, de még csak messziről sem láttam ezt a helyet. Olyan volt mintha egy tudományos fantasztikus filmben szerepeltünk volna, sokkoló látványt nyújtott ez a gyárnegyed. Félelmetes volt a maga valójában. Valahogy Geri vezetésével kijöttünk ebből a rettenetből és megtalálta Stacy (gps) a helyes utat a Lovers folyóhoz. Ott leparkoltunk a folyóparthoz közel és lesétáltunk a szép kis nyugis partra. Bicikliket akartunk bérelni este 10-kor, de nem fogadta el a bankkártyát a gép. Biztos a magyar bankkártyához nem volt szokva.Megláttuk a hajókat menetelni a folyón, s ezért B tervként a bicikliről lemondva jött a hajókázás ötlete. Meg is találtuk a kikötőt és felpattantunk egy körre. Neonszínben pompázik ez a rész éjjel, csodálatosan hangulatos volt. Késő éjjel értünk vissza a kis gekkós szállásunkra.