Anikó(安妮可)és Taiwan közös története 2009-2012

Idő: 18-20 ma nem esik, csak akkor, ha vidámparkba megyek

 

 

33 nap múlva indulok haza. Ma rájöttem mi a túlélési eszközöm; érzelem blokk kapszulát vettem be 11 és fél hónapja nap mint nap, amit nem tudom még hogy kell nem bevenni és mikor kezdjek hozzá. Ritkán érzek itt magamhoz közel embert, az is pillanatokig tart és szellemi síkon. Viszont aki otthonról megmaradt nekem, azok most kénytelenek lesznek 2 hétig szeretet lánggal égni irányomba, mert nagyon kell. 2 hét nem sok, bár nekem most ez rengeteg. Azért hogy lássam a szüleimet és egy-két barátot néhány órára, utaznék én 2 napot bármikor álmomból riasztva is. Hétvégén majdnem sikerült, persze nem is mondtam anyunak, nehogy csalódjon. Bocs, Anya, biztos sírtál volna, hogy nem jött össze és most is sírni fogsz. Neked viszont így nem fáj annyira, s én is igyekeztem blokkolni a nagy reményeket.

 

Valaki „a jöjj el kedves télapót” fújta egy légvonali szomszédban, vagy most végérvényesen megbolondultam.

 

Keveset írtam eddig a melóról, most egy kicsit kitárom ezt az ajtót, hátha belelát valaki az életembe és még érdekesnek is titulálja. 

A hétköznapok pörgősek, a melóban bejött a kreativitás elméletem és egészen pozitív eredménye lett az enyhén rizikós magánakcióimnak. Bekerültem a hatalmas nagy forgatagba és már végre mond egy-két embernek valamit a Lebóh név. A főnökeim igaz, néha fogják a fejüket, de már rájöttek, hogy jobb ha támogatnak a hülyeségeimben, mert különben vergődöm mint egy partra vetett hal. Már kaptam  a főnökeimtől olyan elismerés fajta megjegyzéseket, amit többször kell elolvasni, hogy az ember egyszer elhiggye. Mondjuk küzdöttem érte annyit mint a Jégkorszakban a mókus a mogyorójáért.

 

2 hete részt vettem azon a rendezvényen, ahol a tajvani cégek és konzulátusok kapnak elismerést Nagy Kínától  a tárgy évben elért kiemelten fontos eredményekért a tajvani gazdasági kapcsolatok terén. A tajvani magyar konzul a kettős magyar adózás kedvezménye bevezetésére kapott elismerést. Megtisztelő volt, hogy ott ülhettem a magyar delegáció tagjaként, s végre vörös szőnyegre is léphettem. Főnöknőm amikor meglátta a meghívót –miután munkaidőben volt, kérnem kellett az engedélyét – kikerekedtek a szemei és megkérdezte van-e koktélruhám. Itt már gondoltam, hogy valami nagy felhajtás lehet és nevetve mondtam, hogy hát csak nem kell koktélruha délután 2-kor. Aztán puffogtam magamban, hogy na én meg a koktélruha, nem vagyok elég feltűnő szőkén és nyakig érő lábakkal, már csak egy ilyen ruha hiányzik. Először azt sem tudtam ki hívott meg, mert nem volt aláírva, csak már odafelé a taxiban vettem észre, hogy a konzul névjegykártyája bele volt suvasztva a borítékba.

Élőbb értem oda, kezdek leszokni az állandó késéseimről hisz ez már nem az a szint, ahol egy bocsánat megengedett. Hímes tojásként bánnak az emberrel, gyors regisztráció után szépen betessékeltek egy körasztalhoz, majd hamarosan jött a magyar konzulátusi csapat. Öten voltunk, köztük a konzul felesége, mindenki nagyon kedves és barátságos velem. Jókat mulattunk, hogy még nekik is ködös az előadás, pedig beszélik a kínait. Megállapítottuk, hogy mindenki mindenkinek a testvére lehet a színpadon, mert egyformák az öltönyök, a benne lévő emberek és magasságuk is némi távolságból. A kínai előadók mindig nagyon lelkesek, hangosak és magabiztosak. Kis kezükkel, hatalmasakat lengetnek és a hangsúlyukkal úgy vezetnek minden egyes hallgatót, hogy elalvás küszöbén felébredjenek. Pont olyan, mintha egy általános iskolai ünnepségen lennék az Olimpia moziban, kivéve, hogy itt sosem ájul el senki.

Az egyénileg biztosított agendából ki lehet vadászni az ügyfeleket, s kénytelenek lesznek néhányan behódolni a hatalmas nagy dhl-nek.

Nem sokat értettem az előadásból, mert nagyon durván kínai-kínai volt, de sokat segített a magyar profi fordítás. Közben sutyorogtunk, hogy tudunk együtt dolgozni és mire kell majd koncentrálni a jövőben. Szóval van már terv erre is, csak ügyeskednem kell.  

 

Szoktam mostanában járni nemzetközi gazdasági kapcsolat elemző előadásokra az EU + Orosz, Ukrán területekre vonatkozóan. Ez is egy új ötlet, amivel előálltam a főnökömnek. 

 

Pénteken 4 órás kínai-orosz agytorna 15 perc szünettel az orosz-ukrán-tajvani gazdasági kapcsolatokról, befektetésekről jelen és jövőkép ábrázolásról. Még jó, hogy volt azért itt is néhány angol prezentáció, meg Jahnalka és Sziládi Zsuzsi küldött egy-egy sms-t, mert így is 3,5 óra után a pilláimat álommanó redőnyként csapkodta. Mondjuk végre eszembe jutnak más szavak is oroszul a kutya, macska, egéren kívül.

Nagyon korán odaértem, még csak szállingóztak az emberek és üres volt az előadó. Elkóboroltam a Taipei Trade Centerben egy latte- ért, amit tök jó szürcsölgetni naponta egyszer.  Berobbant egy helyi nőci az ajtón, néz körbe vadul, megáll rajtam a tekintete és jön felém ezerrel. Mondja oroszul, hogy jó napot Ön Katerina? Hát mondom hello, bocsi, nem; mosoly, ő meg szétesett az aggódástól. Nagyon bírom, hogy minden egyes előadáson azt hiszik, onnan jöttem, ahonnan a házigazdák. Ez az egyetlen hely, ahol nem amerikai nehézsúlyban indulok. 

Rá is jöttem a taktikára, hogy kell „árulnom magam”. Kipattintottam egy névjegykártyát a tokból, s a körülöttem lévő ügyfelek az előadás végére összeszedhetik a bátorságukat az ismerkedésre. No meg az összes előadóhoz gyorsan oda kell szaladni a végén és egy rövid mosolygós dhl-es reklámot nyomok. Vannak a vicces ügyfelek, akik nagyon édik annak ellenére, hogy nagy emberek és azonnal fényképeszkedni akarnak. Az egyik a lengyel előadáson volt és pont azt figyelgettem, hogy pepije van, amit sutyin becsatolt a kis hajába.

Néha megigazgatta egy sunyi mozdulattal, de hát nem lehetett nem észrevenni, hogy ott egy bazi nagy barna csat jobb oldalt. Állandóan telefonált, intézkedett. No itt éreztem át én is, milyen idegesítő lehettem szüleimnek és barátoknak a magán programokon, amikor állandóan szolgálatot teljesítettem és igen is az volt az első. Itt más volt a helyzet, Pepi nyílt előadáson, zavarta az előadót is és a hallgatóságot is, de náluk ez tök normális –ezen a szinten- .

Szünetben ő volt az első, aki odajött és dumcsiztunk, majd fénykép és még emailt is küldött, hogy ha Kínában megindul a gyártás és lengyelbe a szállítás, akkor majd jól együtt fogunk dolgozni. Nagyon jó komám lett…

Az orosz-ukrán előadáson egy kalapos bácsi támadott meg először a vörös névjegykártyájával (arany betűkkel) majd a fényképezőgéppel – azaz a titkárnője.  Nagyon kis kedves és lelkes volt ő is.

Az irodában kikerültem a faliújságra, de már azt sem tudom, mik a válaszok, amik a fényképem alatt kínaiul sorakoznak.  Én azt hittem, hogy majd kimegy egy körlevél, aztán el is felejti mindenki, de hát neeeeem. Egyik nap szólnak, hogy jó a képed a faliújságon és most már mindenki ismer majd, mert minden részlet a faliújságon. Jaaaaj, mondom nemá… Nem is küldtem fényképet. Nos, Vitya – azaz NCR-es kollégám által kattintott fényképet műtötte rá a kis kreatív titkárnő, amit kivágott a régi prezentációmból. Jófejségeket írtam róluk, mert tényleg kedvesek és jó fejek. Múlt héten annyi kaját kaptam, hogy már kiborultam, nem tudok fogyózni és elkezdtem azt a taktikát, amit unokatesóm csinált gyerekkorában. Fiókba vagy táskába elállós kaja be, néhány óra után oda kell adni másnak (csak ne lássa akitől kapom), vagy egyet beleharap és ha nem fincsi kuka. Tök égő…

 

Van egy kedves barátom a cégnél, aki fél tőlem mint a tűztől személyesen, de tök jól elhaverkodunk skype-on és sokat segít az IT problémákban, amiben top nyomi tudok lenni.

Én már többször vittem neki salátát és pörköltet, mert nagyon bírja. Egy idő után rájöttem, hogy neki én égő vagyok, s tiszteletben is tartom, hogy nem akar nyíltan haverkodni munkaidőben. A kaját például úgy adjuk egymásnak, hogy hűtőbe berak, majd koordinátákat megadom hogy találja meg. Itt a tradíciók szerint, ha ilyen odafigyelés van, az már szerelem. Mindig cikizik miattam és szegény tökre ki van akadva. Én persze mindig jól lecseszem, hogy ne legyen már hülye, még sosem volt barátom, aki fél tőlem és csak azért piszkálják, mert látják, hogy jó táptalaj a heccelésre. Megy a sutyi pletyi és a nyílt pletyi, ő meg már annyira fél tőlem, hogy ha találkozunk a folyosón konkrétan elszalad. Hát nekem ez nagyon vicces, de rájöttem, hogy neki nem. Szóval van egy ilyen barátom, aki fél tőlem és sosem látom, mégis annyira jó barátom. Fél éve adok neki néha –amikor nagyon felidegesít a kreténkedésével -  tréninget, hogy kell kezelni ezt a dolgot és igen, eljutottunk odáig, hogy hozott nekem füleket, ami húsos táska ugyebár. El tudom képzelni, ahogy rózsaszín párducos léptekkel megközelítette a hűtőt és 2 méterről bedobta a kajámat, majd fütyürészve távozott a konyhából mintha sosem járt volna ott.  

Egyébként ránézésre láttam, hogy több sebből vérzik a kaja, mert én évek óta űzöm ezt a mutatványt anyuval. Vastag tészta volt, kevés hússal, de hát benne volt a szíve és keze munkája mindegyikben. Nos, itthon bedobtam a mélyhűtőbe kb 2 hónapja, hiszen a fogyókúrát annyira nem támogatja ez a kaja. Ma reggel-ebéd gyanánt gondoltam kezdek vele valamit. Hát, na, nem lett szép… Megfőztem, megkavartam, szétesett a táskák egy része. Leszűrtem, szétesett a többi. Jajj, mondom akkor legalább megsütöm, hátha lesz belőle valami, s kis oliván sütkéreztek szétesve. Némileg leégett és ízetlen is volt, mondom akkor jön a mikro. Toltam rá egy kis parmezánt és mivel a vízbe tettem valami vegetát, nem volt annyira gáz, mint amilyen ronda. Azt hiszem neki csak annyit mondok majd, hogy finom volt, 

hisz szívből adta és én jó ízűen megettem végül.

 

Minden reggel futni akarok, mert rájöttem, hogy a fogyókúra kevesebb kajával és heti egy futással nem elég hatékony. Persze ez csak gondolatban megy, mert reggel vitatkozik angyal és ördög, hogy mi legyen és aztán átállítom a vekkert későbbi kelésre.  Már egyszer sikerült múlt héten meg törni a jeget és felpattantam a hegyre meló előtt.

Igazából jól be kell osztani a perceimet, mert annyi mindent csinálnék egyszerre, hogy azt pont lehetetlen és annak nincs értelme, hogy mindezt fáradtan tegyem. Az angyal pihenésre sarkall és elhiteti, hogy kell egy kis súlyfelesleg. Az ördög meg piszkálja a futó ösztönöm és az önbizalmammal zsarol, de nem elég erős hozzá, hogy felkeljek.. Aludni jó és kell a nyugalom a jó teljesítményhez.

Ma futottam 100 percet hegyre fel és folyóhoz le. Vittem magammal az elemes megkülönböztető jelzésemet, amit még világosban elhagytam hegynek felfelé. Egyszer már használtam, de akkor pont beázott az esőben, mire besötétedett. Most is még világosban hagytam el, majd egy barátságtalan kutya miatt nem mentem érte vissza, mondván, holnap is megtalálom, ha a sors is úgy akarja. Persze már most tudom, hogy nem fogok felkelni, szóval inkább holnap után. Szóval a folyóparton nyomtam némileg sötét alakként az alattomos osonást. Meglepve tapasztaltam, hogy beindult a sétahajó forgalom, amióta nem jártam ott (2 hét), s az említett monitorok gyönyörű erdőt vetítenek a barátságtalan várost védő szürke falra. A fal többi részét is jópofa dolgokkal össze graffitizták és alulról megvilágítva nagyon jól néz ki.

 

A vidámpark tegnap nagyon tutti volt, egy munkatársam hívott el és három barátnője csatlakozott. Igazából azt sem tudtam, hogy hova megyek, csak mondta Joyce, hogy ez jófejség és egész szombatot blokkolja. Miután jó fej a lány, neki elhittem, hogy jó program lesz, bár reménykedtem, hogy nem csak lányok lesznek, mert nem vagyok híve a tyúkól effektnek. Reggel 6-kor kellett kelnem, és ez nem esett jól, de hát csak oda kellett menni jó korán… Az angolul nem beszélő biztibát hivtam fél7kor, hogy kéne egy taxi 7-re. Mondtam neki 2 nyelven, de nem értette és 5 perc múlva látom itt a taxi, meg hívott is. Megint elmondtam a mondókám, süket fülekre találva, taxi el egy idő után. 7-kor nem volt taxi, rohantam a sarkon pont jött egy. Érdekes ő értette mit ugatok csingiül, szóval visszajött az önbizalmam. A buszmegállóban odajött egy srác, hogy hol a metrómegálló én meg válaszoltam angolul, hogy a túloldalon és mutattam. Kolléganőm nézett rám megkövülten, hogy te beszélsz kínaiul? Mondom nem, csak értek néhány dolgot és röhögtünk.

 

Busszal kellett mennünk egy órát, mert a vidámpark és állatkert (egyben) Taoyuen-ben van, ahol a reptér is. A csajok ott csatlakoztak be, kocsival jöttek és a bejáratnál vettek fel. Néztem, hogy hova megyünk, mert pont ott volt a bejárat, ahol mi várakoztunk. Hát kihajtottunk a parkolóból, mondtam halkan, hogy szerintem ez a bejárat, de nem nagyon értették. Na mondom jól van, jól kezdődik, de itt aztán én olyan önuralmat és butulást tudok nyomni, hogy az csak na. Ha megkérdeznek mondok véleményt, ha nem már máshol is jár az agyam és együtt örülünk a sikernek a végén. Szóval 10-15 perc kavirnya és némi kérdezősködés után mentünk vissza ugyanoda ahol felvettek, parkolás és berobbantunk a parkba. Én mondtam nagy mellénnyel, hogy ez orosz motívumos dekoráció, mint kiderült egyiptomi akart lenni. Hát kicsit égtem, de mindegy, végül is csak az egyik csajnak mondtam.

Ezek a lányok nagyon jó fejek, sokat kellett próbálkoznom beszélni csingiül és tanítottam nekik a köszönömöt és szeretleket némi nyelvtani magyarázattal.

Szerintem a 4 fényképezőgépükkel csináltak vagy 87ezer képet, magukról majd néhány óra után én is be lettem vonva az akcióba. Ők nem affektálnak és visítanak, amitől kicsit falra mászok az itteni csajoknál. Legelső szokott kérdések és megállapítások itt is elhangoztak: japán-e valaki a családban (Aniko – Akiko), van-e férjem avagy barátom, hány éves vagyok és de szép a lábad. Előbbiek jó kezdő beszélgetésnek, utóbbi mindig meghat és persze nem értem, hiszen görbe a lábam; mindegy,  mindig némileg zavartan megköszönöm. 

Nagyon jókat röhögtünk és féltünk a vidámparkban. Gyorsan rájöttek, hogy minden hülyeségben benne vagyok. Voltunk a Viking hajón, aminél az utolsó sorba kell ülni, mert a többi sor a nyulaké és a tetején szabadesésnél kéz visítva fel.

Az átfordulós hajón, amit már gyerekkoromban sem bírtam, mert fejjel lefele kicsúszni a válltartóig nem annyira vicces. Most már nagyobb vagyok, nem 25 kg és nem anyukámmal voltam, ezért nem paráztam, viszont kicsit megkavarta a gyomrom.

Az első két eszköz után Joyce bedobta a törülközőt, épp, hogy ki nem dobta a taccsot. Billegett néhány órát falfehéren és ő lett a csomag őrző - védőnk.

Aztán sétáltunk meg fényképezés és szellemvasút meg mittomén. Nem nagyon volt gagyi műszer, szóval nem válogattunk nagyon sokat. Szép igényes kis hely és tök jó country zenét nyomtak egész nap. 5000 ft volt kb a belépő, ebben benne volt fél grillcsirke, rántott csirkemell szelet felezve, kóla, sült krumpli fejenként. Ez után nem lehetett nagyon háborgató cuccokra ülni, de azért befizzent egy lájtosabb hullámvasút is.

4 körül jött a tutti ciklon, ami előre hátra megy majd átfordul többször. Hát ilyen halálfélelmet még sosem láttam, mint az egyik csaj szemében volt. Teréz anyu előjött belőlem úgy megijedtem és nyugtatgattam, hogy még eddig senki nem halt bele és nekem is olyan szar. A gáz az volt, hogy  én ezt élveztem, de szükséghelyzet volt…   

Szóval ha jön kedves barátom, akinek a vidámpark a vágya itt, már nem probléma hova kell vinnem.