2 verseny hétvégére esett, a harmadik munkaszüneti nap volt - szerda-. Nagyon rossz érzés volt először, hogy ugyanúgy megyek mint a többiek reggel 6-kor, viselem az egyenruhámat és ott vagyok velük, mégsem evezhetek azokon a versenyeken, amiért hónapok óta edzettünk.

Először a lakásomhoz közelebbi helyen volt a nemzeti megmérettetés – Dazhi Bridge – nél.

Szakadt az eső reggeltől estig, mint ahogy ezt tette hetekig júniusban. Egyébként ilyen súlyos esőzések nem szoktak lenni nyáron.

Minden nap reggel 6.30-kor volt a találkozó, mert sátor helyet kellett foglalni, ami alatt készülődnek és várakoznak a csapatok. Ezen kívül a rendezők csak a hajót biztosítják.

Amit fizetnünk kellett hónapokkal ezelőtt, 2000 NT (ca 14.000 ft) nevezési díj és ebből kaptuk az uniforokat is. Ahhoz képest, hogy heti 5 edzés volt 3 hónapig és hétvégén majd utóbbi 1 hónapban csak evezés, nem sok az összeg. Sőt, nem is értem, hogy hozták ki ennyiből…

Szóval megkaptuk az egyenruhákat már 1 héttel a verseny előtt –névvel ellátva- amit viselnünk kellett. Hát az anyaga és szabása némi kivetnivalót hagy maga után, de ennyi pénzből csoda még ez a minőség is. Nagyon büszkén feszítettem a felsőben, de a gatya nem volt rajtam egyszer sem. A vékony kis lábacskáim a narancssárga térdnadrágban valami rémisztően borzasztó látványt mutattak, szóval nem akartam sokkolni a népet, megállítani a gyerekeket az egészséges fejlődésben. Inkább bedobtam a fekete adidas rövidnacis figurát, csak, hogy biztosan elüssek a többiektől.

Reggeli szertartás a közös kajálás és arcfestés. 100 NT (700 FT) volt, amit naponta összedobtunk kajára és ezt éltük fel egész nap. Dinnye, banán, ananász, alma, sütik, chips, csoki, víz tartozott az alap ellátásba, majd délután rendeltünk egyénileg valami szendvicset.

Több ezren voltunk, ha jól emlékszem 200 csapat nevezett, de volt hogy egy csapat 4 saját csapattal nevezett és többen voltak, akik csak szórakozásból jöttek, még lapátot is alig láttak. Nálunk (Team Max) volt A, B vegyes csapat, 20-20 lány és fiú, A volt az elit.

Volt ám ebből olyan véres sértődés az elején, hogy ihaj. Természetesen meg kell ám azon sértődni néhány embernek, ha nem az elit hajóba került. Valahogy ezt legyőztük egy-egy közös fejmosással és gruppos zsörtölődéssel, de volt aki személyes sértésként könyvelte el.

Na ekkor azért téptem a hajam egyesével és csendben szidtam a nénikéjét minden lázadónak.

 

Szóval a Taipei City (national) verseny 9-kor kezdődött egy esős pénteken. 500 m volt a táv minden futam alkalmával és 3-4 hajó futott egyszerre. Jelképes sárkány a hajók elején, a lapátolókon kívül egy dobos és egy zászlóelkapó volt a fedélzeten. A dobos szerepe nem annyira hálás, mert  hiába ad ritmust, keveredik a többi hajó ütemével. Inkább a buzdítása, észrevételei instrukciói fontosak. A zászlóelkapó szerepe is  nagyon fontos, mert az időt befolyásolja, hogy nyúl érte és egy-egy verseny végeredménye tizedmásodperceken múlhat.

A drukkerek üvöltözése a partról fantasztikus. Erőt ad, amikor az ember 400 méteren azt hiszi nem bírja tovább.

 

Lehangoló volt az eső, a hangulat viszont izgalommal teli. Senkit nem érdekelt a botrányosan szar idő, hiszen hideg nem volt, az evezésnél meg mindenki vizes lesz általában. Ment először a vegyes csapatunk én meg kameráztam. Irányadó volt a narancssárga uniform, csak az volt a baj, hogy itt mindenkinek kötelezően kellett viselni a mentőmellényt. Én sosem kameráztam még, most egy kis gyorstalpaló után belevetettem magam. Azért fontos, hogy legyen felvétel, mert így látják ki mit művel a verseny alatt és a vezér instrukciókat ad, min kell javítani.

Mindig kellett 1-2 ember, aki asszisztál, azaz fogja az esernyőt, amíg én zummolok, meg pörgök Mike kamerájával. A célnál állítottuk fel a háromszög lábacskáin, majd onnan kellett felismernem a csapatainkat. Hát nem volt ám olyan, hogy hangosbemondó meg süti, fagyi, tombola. Először sorsolással indult a buli, majd az elért helyezések alapján rakták össze a következő fordulókat. Miután nem volt hangosbemondó, csak sárga és piros zászló volt irányadó a rajtnál, no meg a pisztoly dörrenés, ami gyenge pezsgő pukkanáshoz hasonlítható. A versenyzőknek az idejét mutatta egy tábla már indulástól, no meg érkezés után mutatta az idejüket csapatokra lebontva, de nem volt ám feltüntetve, hogy melyik csapat ki. Ismerd fel és tájékozódj ránézésre című népi játékot kellett játszanom, csak 500 méterre nehezen hord a szemem. A kamera zum ebben sokat segített, de többször képezhette röhögés vagy bosszankodás tárgyát a kamera tulajának a tény – Mikenak - , hogy néha másik narancssárgákat vettem fel és drukkoltam nekik mint az állat a felismerés pillanatáig. Általános volt az átszellemült üvöltözés és buzdítás részünkről, akik nem eveztünk. 55-en voltunk 18 országból egy csapatban, ezért óriási feltűnést keltettünk. Az ittenieknek nagyon tetszik a sok fehér arcocska, ha valaki szőke, hát az meg akkor aztán valami csoda.

Szóval én kamerával rohangáltam a cél és sátor között, egyre jobban belejöttem és a végére profi felvételeket készítettem. Az elején örültem, ha a hajó eleje vagy vége benne sokáig benne volt a látókörömben. Néha átestem a háromlábú tartón vagy összeakadtam másik emberrel a forgásnál. Ki kellett tapasztalni a legjobb helyet, ahonnan belátni az egész pályát, továbbá el kellett illedelmesen zavarni a nénikéjébe az összes nagy fejű kalapost és esernyőst, aki benne volt a látókörben. No persze ezt műveltettem, mert én csak hangosan és temperamentumosan anyáztam, ha nem láttam valakitől.

Minden egyes verseny után üvöltözéssel és vállveregetéssel fogadtuk a hősöket. Volt aki sírt vagy bosszankodott. Kisebb-nagyobb hisztik, kiborulások előfordultak. Amikor többen sírtak, akkor én is, de hát én már csak ilyen vagyok.

Egyik lánynak egyszer csak elment a látása, vele verseny után rohantam a kórházba (rövidnaciban). Aztán a kórházból mentem angolra, nem néztek hülyén az iskolába rám, -meg sem ismertek először-. Aztán volt amelyik megsértődött a nagyvilágra, mert kitaszítottnak érezte magát. Én sokáig bírtam a hülyeségét, de a végén nekem is elszállt a türelmem és lapattintottam egy durva hisztije alkalmával. Na ott aztán végképp eldöntötte a sorsát és kitaszított lett, pedig értelmes csaj, csak kicsit gyorsan elszáll az agya néha. 

 

Az első verseny a vegyes csapatoké volt. Többen sírás szélén álltak a túlzott várakozás és izgalom miatt. Sajnos ez engem nem hatott át, majd megőrültem a ténytől, hogy nem versenyezhetek.

Többek elmondása szerinte annyira szokatlan volt a rajt, hogy néhányan meg sem hallották a pisztoly pukkanást, csak a többiek lapátolására kapták össze magukat. Hát a mi csapatunk így járt, de természetesen utána belejöttek a szokatlan rendszer alkalmazásába. Bekerültünk az első 12-be, a lányok talán 7-be, meg nyertünk valami kupát is, amit nagy örömmel vett át a vezér. Volt nagy összejövetel, zászlónkénti sorakozó, díszvendégek és kisebb előadás sorozat. Örömködés, üvöltözés és tapsvihar a nevünk hallatára, aztán este 6-kor hazamenetel.

 

Vasárnap magyar estet tartott a 3 magyar lány az egyik otthonában. Gondoltam, ha már magyar vagyok, kiveszem a részem én is valamivel a vendéglátásban. Szombat éjjel főztem 2 adag pörköltet, kb 2 kg csirkemellből. Miután a lakásomban csak egy lapos villanytűzhely van, ezért 2 külön folyamat volt. MINDKETTŐT elsóztam szerencsésen. Ugye, ugye az a szerelem???!!! Nagyon szidtam a nénikémet az összes felmenőjéig, aztán gondoltam, hogy nincs más megoldás, kell főzni egy harmadik SÓTLAN adagot, hogy ne legyen bődületes égés a kajám. Nos vasárnap 2 verseny között taxival rohantam haza főzni. Kiderült, hogy a lányoknak nem volt erejük és energiájuk főzni, ezért fontos volt a misszióm és komolyan vettem. Éjszaka 3 órát aludtam, de még vasárnap rohantam mint egy őrült a 3. adag miatt. Végül is isteni jó lett a kaja, nagyon durván lett finom a végeredmény. Szóval a nagy verseny záró rendezvény után még otthon össze kellett készülődni, ebben némi könyörgés után segített Ian. Ő helyi leányzó, a japán pótvezér barátnője. Hatékonyan kavar, rakosgat, cipel és pakol, ráadásul végtelenül kedves és humoros. Szeretem.

Na ketten megváltottuk a világot, persze jó messzire kellett cipelni a kaját. Ezért taxival mentünk a metróig. A buliban senki nem segített Ianan kívül, úgy éreztem magam mint egy rabszolga, no itt elszakadt a cérnám. Mentem haza a francba de nagyon gyorsan, némi kaja tálalás és eszegetés után, hiszen viszonzásként még egy pohár bort sem tudtam inni, mert az nem volt. Megfogadtam, hogy ilyet többet akkor sem csinálok, ha hetekig könyörögnek.

 

Aztán jött a szerdai versenyzés, az már Xintian-ben volt, ami jó messze van Neihu-tól, ahol lakom. 1 óra utazás, plusz még kis gyaloglás a folyóhoz. Ez volt a Taipei County verseny és az eső még mindig szakadt. A szervezés itt is hasonló volt, csak még a pezsgő pukkanást sem lehetett hallani. Egyetlen egy helyről tudtam hatékonyan kamerázni, na azért tigrisként küzdöttem. Egy sarok, ahol némileg billegális volt a helyzet, de nem különösen érdekelt. Onnan láttam be az egész pályát és ez volt a fontos. Gondoltam, hogy csak nem esem bele kamerástól a vízbe, ennyire bénabéla nem lehetek. Nekem ez a verseny jobban tetszett és a banda is kezdett jobban összerázódni. A nevezők száma itt nem volt már súlyos és a döntősök vasárnap mérkőztek meg a nemzetközi megmérettetés után.

 

A nemzetközi versenyre nem volt elég lányunk, ezért jelezte a vezér, hogy esetleg – ha én is úgy érzem 3 hét pihenés után – részt vehetnék a lányok versenyeiben.

Ezét csütörtökön elmentem egy edzésre, hogy ne élesbe lássuk meg, vajon le tudok-e nyomni 500 métert. Nagyon be voltam rezelve, féltetettem magamat a fájdalomtól, de mindenképp akartam egy esélyt adni magamnak. Szóval beültem a tapasztaltak közé és nagyon kicsinek és gyengének éreztem magam, mint kis VUK. Pedig történetesen elég nagy vagyok köztük és erős. Haha… Persze az erőt adott, hogy szükségük van rám és számítanak is rám.

Elkezdtük először a normál tempót, na az ment. Höhö, gondoltam mekkora király vagyok, aztán jött a verseny tempó. 20 gyors, 20 hosszú, aztán standard húzás. Na itt a kezdő gyorsnál nagyon gázt nyomtam.. Gondoltam, most kiúszom inkább a partra és hagyjuk az egészet a francba, mielőtt jobban égek. Aztán jött a hosszú és normál, na ott visszajött az önbizalmam. Mögöttem figyelték mennyire megy és persze csak az önbizalmammal volt baj, azt kellett helyretenniük. Szóval ezt megtette Akiko japán mester lány, meg a kedvenc Mike haverom és örömmel repültem dolgozni. Pénteken el kellett utaznom egy tárgyalásra Taichung-ba, ezért kimaradt az edzés, de nem is akartam megerőltetni magam feleslegesen a verseny előtt.

Csütörtök este még éjfélkor prezentációt készítettem, jól sikerült a 2 tárgyalás napközben, kellemes ebéd a kollégával és este rákészülés a versenyre lelkileg.

Természetesen nem tudtam ám aludni, amikor meg elaludtam, azt álmodtam, hogy miattam diszkvalifikálták a lányainkat. Mégis pihent voltam és erővel teli szombaton. Ráadásul tudtam, hogy jön a pénzügyi igazgató drukkolni.

Nem volt más esélyem, csak rákoncentrálni, hogy nem izgulok és olyan lesz mint egy edzés. Kit érdekel, hogy Taipei Nemzetközi Dragonboat fesztivál a neve az edzésnek? 

2 versenyre készültem – elvileg – a 20-as és 10-es női csapattal. Na ebből lett 5, mert mindig döntőbe kerültünk.

Az első volt a sorsdöntő, hogy bírom agyban. Úgy le relaxáltam magam, hogy semmi idegeskedést nem nyomtam végül. Teljesen nyugodtan kezeltem a rajtot és az erőm végig velem volt. Az a jó, hogy mire az ember eljut a rajtig, addig végig kell mennie egy közös nyújtó gyakorlatnak, sorban állva várakozunk a hajóba jutásig, majd fel kell evezni a rajtig. Amíg addig eljutunk bátorítjuk egymást, ölelkezünk, pacsizunk. A többiek meg üvöltöznek, csapkodják a hátunkat és ölelgetnek.

7 nevező volt csak a lányoknál nemzetköziben, oda kellett tenni magunkat már az elején. Nagyon jók voltunk, én oroszlán erőt éreztem magamban, pláne amikor meghallottam a pénzügyi vezető üvöltését a hídról, ami a célnál van. Ez nem csak az általános, fantasztikus Team Max-es buzdítás volt, hanem személyre szóló „gyerünk Anikó!!!”  Torkaszakadtából üvöltött, pont a legfontosabb szakaszon, a kritikus 400-500 m között. Ez az élmény leírhatatlan, óriási volt. Amikor beértünk a célba, többen kicsit sírtunk örömünkben, nekem patakokban folytak a könnyeim és rázott a hideg.  Megcsináltam és még személyre szóló drukkerem is volt, nem akárki… Eszembe jutottak az otthoniak, akik aggódtak és drukkoltak értem, milyen büszkék lennének rám. Aztán az átszellemülésből kirángatott a szertartás szerű felevezés és tisztelgés a bírák és a drukkerek előtt. Az is fantasztikus.

Nagy volt az öröm, mert 2. helyet szereztük meg a 4-ből, szóval később jöhetett a döntő, ahol már vér profik voltak. Előtte még a 10-es versenyt is le kellett nyomnunk, ott 2 csapatunk is nevezett (fehérek és ázsiaiak). Érdekes volt a felosztás, de végül is nem pattogtunk ezen feleslegesen. Nálunk egy lány hiányzott (a hisztis), ezért egy jobb kezes került a bal oldalra – mögém -. Hát szegénykém nagyon szenvedett. A másik – ázsiai – csapat meg nem volt teljes, oda beültették Mike feleségét sutyiban, aki még sosem látott hajót belülről.

Szóval mindkét csapatunkban volt egy-egy gyenge motívum, meg hát azért egy két sérült is bejátszott. Akkora királyok voltunk, hogy itt is döntősök lettünk, ráadásul mindkét csapatunk.

Ez azt jelentette, hogy még egy futam.

Végül 5 futamon vettem részt, de a végén már nagyon féltettem magam, nehogy lesérüljek.

A 20-as leány csapatunk 4. helyezése óriási dolog ( a fiúk sokkal többen neveztek és ha jól emlékszem a mieink 12. helyezést érték el), kaptunk kupát is.

A 10-esnél volt kis érdekesség, mert tized másodpercekkel voltunk versenyben a 3. helyért a saját csapatunkkal. Nagyon szenvedtünk és nagyon végét járta az erőnk. Ráadásul csináltunk egy rossz oldal cserét, amivel kiesett egy erős jobbosunk, de bal oldalon már az elején kiakadt a válla. A bátorító dobosunk üvöltött, mint akit nyúznak és óriási erőt adott a nyivákolásával a drukkerek mellett. Na itt már nem volt erőm sírni a végén, csak lélegezni. Az érdekesség pedig az volt, hogy hiába nyertek az ázsiaiak a végén néhány tized másodperccel, idő összeadásban mi nyertünk. Ők vették át a kupát, de másnap kiderült, hogy minket illet. Juhéj!

 

Köszönöm MINDENKINEK, aki drukkolt értem életem egyik legcsodálatosabb élményén!