Anikó(安妮可)és Taiwan közös története 2009-2012

A blog csendet végre sikerült megtörnöm és ez egy kedves barátnőm hatására történt, aki Magyarországról sugallta: na mi lesz már?

2 év után a kultúrális sokk következő jelei: minden fejreáll, totál káosz, önismeret fejlesztő szakkör. Új haza, megszokott utcák és munkahely, új kihívások, új ötletek a mindennapokra, boldogság hajhászás, megfelelni vágyás, mely következménye sok-sok lecke és pofon. Meg kell találni az egyensúlyt, ami ebben a felpörgetett világban igen is nagyon nehéz. A saját utunk keresése fontos, ehhez kell egy bizonyos belső stabilitás, amit nem szabad elveszteni még akkor sem, amikor az ember azt hiszi nincs tovább. Mindig van tovább és ahogy azt szüleimtől megtanultam, ha valami nagyon fáj, abból a tapasztalatból mindig csak tanulunk és erősebbé válunk. Na ez a lecke mind megvolt, szakmai és magánélet terén is. Magánélet terén ha az embernek vannak kalandjai az a baj, ha nincsenek az a baj. Ha nincs, nem kellek senkinek érzés. Ha van kaland, akkor meg minek is vesztegetem az időm aprócska flörtökre – önvizsgálat és önmarcangolás - . Itt egy europai nő nehezen talál párt, pláne ha nem jön be a helyi választék. Próbáltam a helyi kapcsolat teremtést, nagyon-nagy erőket fektettem bele az előítéleteim elnyomásába, a feltétlen elfogadásba, a tradiciók adta különbségek feletti elsiklásba. A barátnőm 2 év után azt mondta: hülye vagy, nyissál már mások felé!? Hát élj már egy kicsit! Jött az alkalom, egy helyi tajvani kedves fiúcska. Hónapokon keresztül gondolkodtam, rágódtam és ezért meg is tudom fogalmazni az érzést ami egy magyar lány és egy helyi fiú közt kialakult: mintha egy hűtőbe raktak volna a Szaharában azzal az instrukcióval a homlokomon, hogy légy boldog és ne fázz (de nem jöhetsz ki a napra). Nem kell mondanom, hogy milyen gyorsan menekültem ki a dologból. Tehát elmondhatom, hogy egyszer próbálkoztam, az is nagyon nehezemre esett, de annyira, mintha a paradicsomos káposztát kellene megszeretnem, amit gyerkkorom óta igenis rettentően utálok. Szerencsére az 5 randi fél év alatt nem hagyott bennem különösebb nyomot, csak annyit égetett belém, hogy tudjam merre tartok és mit nem akarok. No és természetesen a külföldiek is jönnek ám ide vadászni a helyiekre no meg kalandozni a magamfajtával. Ez a kalandozás a veszélyes, mert mindegyik csak szórakozni jön, de ezt nem mindegyik vallja be. Fáj, ha valakitől többet szeretne az ember és közben evidens, hogy 1 hét múlva már az otthonában lesz a világ valamelyik másik végén a pasi és maximum egy újabb távkapcsolati játék alakulhat ki. Na, hát leírtam, hátha valaki nagyokat nevet vagy épp tanul a tapasztalatomból. 2 és fél éve vagyok itt, a munkám nagyszerűen alakul, imádom. Minden kreativitásom beleadom, töröm át a nemzetközi falakat, keresem az új lehetőségeket, mindezt azért, hogy Europának jobb legyen. Közvetítő szerepem van nap mint nap, minden kis porszemből erőt kell meríteni és várat kell belőle építeni. Na de ez csak most fogalmazódott meg bennem, hogy túléltem a transzformációt, a kritikus 2 év után. Nehéz amikor az embernek nap mint nap tudnia kell, hogy miért is dolgozik, mi is a célja, amikor mások nem feltétlenül akarják, hogy ezt tegye. Ha az ember elgyengül, a körülmények elkezdik sugallni a „menj már haza!” szlogent. Ezt a bizonytalanságot persze az energia vámpírok kihasználják és azonnal megindul a harc. Ilyenkor kellenek a barátok, a szülők és a belső stabilitás megtalálása. Szerencsére nekem sikerült, sőt, megint erősebb lettem barátaim. S amit tanultam a nagy emberektől ezalatt a 2,5 év alatt: „egy pasi ne csajozzon közvetlen kollégával”. „Légy kiegyensúlyozott minden nap, magabiztosan vétsd a hibát is”. Az élettől azt nem tudhatod mit akarsz, de abban biztos lehetsz tapasztalataid alapján, hogy mit nem akarsz. A 2. Leckére vonatkozóan van egy történetem, egy nagyon jó magyar barátom ezt mondta mélységesen felháborodva, amikor elvétettem 6 óra vezetés után GPS nélkül egy kanyart: „Úgy utálom benned, hogy még a hülyeséget is magabiztosan állítod!” Először mérges voltam és fejbe tudtam volna vágni egy péklapáttal, aztán a nyugalom megszállt és mosolyogtam (magamban, hogy ne dühítsem fel). Köszönöm barátom, ez életem egyik legszebb visszaigazolása, hogy jó úton haladok. Nos, ez pont aznap történt, amikor egy régi vágyam teljesült: szabadban láttam delfineket az óceánban ugrándozni egy hajóról. Csodálatos nap volt és ezért biztosan állíthatom, hogy célokat igen is ki kell tűzni és nagyon jó érzés őket elérni. Most a következő célom, hogy 2013 végén elhagyjam a kis tündér szigetet és másik otthont keressek. Azonban mindenképp vissza szeretnék járni, mert nagyon csodálatos hely és szeretném fenntartani amibe erőt fektettem. Szeretnék velük dolgozni, látni a munkám gyümölcsét még évek után is, valamint szeretném érezni a sziget tiszta energiáit amit az óceán és a hegyek árasztanak. A 2 éves sokkom alatt utáltam az esőt, a földrengést, a tájfunt és kezdtem abba az irányba menni, hogy mindenki hülye, senki nem ért meg. Na ez hülyeség, velem volt a gond, ott bent a buksiban és a szívemben. Szerencsére a szülők és a barátnőm mellettem álltak, így nagy nehezen rájöttem, hogy saját magamon kell változtatni, nem sokat, de azt a picit nagyon. Át kellett kattintanom az agyamban egy relét –amit boldogság pöcöknek hívnak - . Minden nap meg kell tudni élni az érzéseket, tudni kell mit nem akarunk és hallgatni kell a szívünkre. Akkor később nem lehet baj, hisz haladunk a saját utunkon, szépen lassan tesszük a saját kis lépéseinket előre abba az irányba, amiről a szívünk érzi, hogy jó.