Időjárás: 25-30 c
Az idő csoda, nekem már elég meleg és még csak tavasz van. Mi lesz itt később???
Az arcom már elég erőteljesen kicsattan az egészséges színtől és vigyázni kell rá, mert tüzesen süt le a nyári nap sugara rája.
Kedden volt egy kis izgalom, mert az utolsó erőnléti edzést nyomtuk az egyetemnél, s közölték, hogy szerdától evezünk hétköznap is. Viszont nem a hozzám közelebbi folyónál, hanem a hetedhét országon túlinál. Miután ezt a hírt meghallottam, már lógó orral kalkulálgattam, hogy én ezt nem tudom időben kivitelezni. A zuhany alatt már sírni akartam, meg még utána többször, amíg készülődtem. Aztán szépen puccba vágva odamentem az angolul kommunikáló egyik vezérhez, hogy biztosan jól értettem-e a szomorú tényállást. Hát igen, sajnos.
Hazafelé a metrón sokszor szerettem volna ordítva sírni, de úgy döntöttem nem illik annyira a szerelésemhez a bőgés. Szóval valahogy elnyeltem és földig érő orral közlekedtem, hiszen azért elég sok energiát öltem bele ezekbe az edzésekbe. Kék zöld mindkét combközepem a sporttáska és laptop cipekedéstől, a kilométeróra naponta átfordul a teljesítményemtől és megtanultam reggel 5-kor szó nélkül felkelni. Nos hát ezeken gondolkodtam, aztán hirtelen felindulásból kértem egy csodaszarvas segítségét és lett megoldás a problémára. Kölcsönös kompromisszum alapján sikerült a terv és nem kell feladnom életem egyik legjobb hobbiját.
Tanulság, hogy amikor az ember a legnagyobb szarban érzi magát és azt hiszi erre nincs megoldás, akkor is próbálkozni kell. Ez után már nem a bánat miatt akartam bőgni, hanem a határtalan öröm és hála miatt. Aztán valahogy csak lekezeltem a hisztit néhány ártalmatlan, békésen legördülő könnycseppel és széles mosollyal.
Óriási motivációt adott ez a dolog megint egy időre: „Ha valaki önzetlenül kezet nyújt, fogadd el és mindig figyeld a szemed sarkából, mikor viszonozhatod a figyelmességet.”
Nos az őrület folytatódik, de most új taktika van, mert a folyónál nem lehet ám zuhanyozni, max úszni a zöld trutymákban. Szóval reggel 5.10-kor kelés, valahogy felöltözöm és azért nem hagyom otthon a dolgaimat, mert már este kikészítem, hogy belebotladozzak az ajtó felé menetelve.
Miután a buszom 5.45-kor indul 2 sarokkal arrébb, futnom kell, hogy tuttira elérjem. Ekkor felébredek és legrosszabb esetben a piros lámpánál ugrom fel a buszra. Aztán hősiesen előkapom a csingi könyvemet és tanulok, nem is értem magam… Minden utas alszik rajtam kívül! Hős vagyok, ez már biztos, talán még szobrom is lesz egy idő után, ha valaki felfedez. Sajnos, ugye ennek nem áll fenn a veszélye, mert aki ébren van az vezet és nem nagyon nézeget a háta mögé, a többi meg alszik.
6.12-kor indul a metróm Yuanshan megállóból, ami általában a csapatunk gyűjtőjárataként funkcionál. Eddig annyira rohantam, hogy szinte soha nem volt időm vizet venni és edzés alatt a gülü szemeimet nyomtam vissza agytornával: „nem vagyok szomjas, nem vagyok szomjas”.
Most már 2x volt időm venni vizet, fejlődöm…
8-kor ki kell rongyolnom a hajóból, gyors póló és gatyacsere a tágas budiban, amik öltözőként is funkcionálnak, mindig tiszták és jól felszereltek. Futás a metróhoz, aztán jött a kísérlet szerdán és pénteken, hogy a 3 átszállásos metró vagy a metró busz kombináció az jobb. Utóbbi nyert 10 perccel. 9.15-re vagyok otthon, megrendelem a taxit a biztibánál és eddig ½ esetben ott is volt a taxi. A szerdai esetben Andrew volt –a lelkes fajta – aki akkor is beszél, amikor már a hajam égnek áll tőle zsigerből. Már fél lábbal a liftben voltam, de még visszakérdezett, hogy akkor hányra kell a taxi. Elszámoltam magamban 3x, mielőtt megtépem, majd harmadszor is elmondtam rejtett agresszióval sziszegve, hogy 9.45.
Biztos csúnyán néztem, de ő az a fajta, aki nem veszi a lapot, s még megkérdezné szíve szerint, hogy „Anikó, valami baj van?” Na ez lett volna az az eset, hogy töréstesztet végeztem volna a lapátommal a feje búbján, szálirányban…
Épp hogy lezuhanyzom, vasalok, sminkelek, reptemben rágok egy kis müzlit és valahogy nem verek le semmit a nagy rohanásban. 9.45-kor látom már itt a taxi, bevillant, hogy ez a barom tutti rám telefonál. Ránézek a kaputelefonra és elkezd csörögni – számolás háromig – „Mivan, jövök már?!” Elrohantam mellette szerencséjére, mert ő az az ember, akinél nem sok hiányzik, hogy nyakon verjem néha „csak úgy”. Nos és még ez volt a sikeresebb verzió.
Pénteken az ismeretlen és angolul nem igen kommunikáló biztibá elfelejtett taxit rendelni. Elhaladván mellette odamorogtam, hogy „taxi?” . Nah, látom a rossz reakciót, kapkodás, eszeveszett telefonálás. Nah, mondom jóvan tata, akkor ezt a kört most buktam, én is örülök, hogy megismertelek. „Rendelj taxit a jó repedtsarkú, agyonfűszerezett és cirádás nénikédnek, ha lehet rögtön kettőt!” Elhúztam megjegyezném – csendben – most mit idegesítsem magam Futrinka utcás gyogyisokkal. Fogtam egy taxit egy utcával lejjebb és késtem 10 percet. Még jó, hogy vettem egy kis földi mogyorót a piacon meg ananászt, azt majszolgattam. Becsatolok holnap egy képet, milyen furcsa itt a mogyi. Az íze is tök más, el sem tudom mondani milyen.
A hétfő és csütörtök óriási, mert nincs edzés, lehet aludni 7.30-ig. Kánaán!
Amúgy meg már a fogyókúrával odáig jutottam, hogy zöldség, gyümölcs, joghurt, müzli csirkemell és hal állandó program kell, hogy legyen amíg a versenyeket lenyomom, mert nem fogok beférni a liftbe. Nagyon durván alakulnak az izmaim, teljesen kivagyok akadva….
Ma akkora csótányt láttam az utcán, mint a kisujjam, csak dupla vastagságban. Lassú volt és komótos. Ahogy elnézegettem, azon tanakodtam, hogy meg kell tanulnom meglátni bennük a szépet, egyébként nyáron én leszek a helyi látványosság, amint visítva menekülök előlük.
Na ennyi fért most bele, szedek egy idézetet, mert ma soron kívül bőgtem egyet és amúgy is Zsuzsikgyerekemnek hiányoznak az okoskodásaim.
Jut eszembe, 2 hét múlva együtt viháncolunk valahol a szigeten, már készülőben az útiterv, ami nem lesz merev, hogy ne lehessen benne csalódni.
Az biztos, hogy a 101-ra mászunk fel elsőként - amikor magához tér a drágám az utazás után - hogy együtt járjunk a végére ennek a csodának.
Végül is nem vállaltam be a lépcsős futóversenyt, mert féltem a térdeimet.
„ Az élet cselekvés. Cserélgessük a látószögeket, váltogassuk a távlatokat! Igyekezzünk mindig elhagyni azt, ahol már csak múltunk romjai és omladékai vagyunk! Ne térjünk vissza oda, ahol boldogok voltunk; ne térjünk vissza oda, ahol szenvedtünk. Ne akarjuk feltámasztani, amit nem lehet többé.” Ifj Dumas
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bkrix 2010.05.18. 22:23:35
Na végre, több szuszra, kiolvastam az egészet. Jól szórakoztam rajta, láttalak magam előtt a különböző vicces szituációkban :) Tisztellek a kitartásodért, húzós napjaid-heteid lehetnek.
Nem adtam fel, hogy mi is meglátogatunk, csak azt olvastam, hogy nincsenek igazi nyaraló helyek, meg, hogy nem nagyon lehet fürdeni a tengerben. Ez tényleg így van?
Csináltunk Apunak gyertyagyújtó helyet, köszi az ötletet.
Puszi,
Kriszti
AncsaTPE 2010.05.19. 04:51:57
Majd gyújtok gyertyát én is mindenképp.