Anikó(安妮可)és Taiwan közös története 2009-2012

Hello Magyarország!

Jó ebédhez szól a nóta Nektek, most azért ennék egy jó kis marhahúslevest cérnametélttel. Ehelyett még kicsit korgatom a gyomrom és - így közvetlenül reggeli után este 8-kor - legangolok vacsizni. Előtte egy kis beszámoló:

Tegnap nem sikerült lefeküdnöm aludni a szokásos indokból kifolyólag, csak ma 3.00-kor. 6.00-kor felkeltem gyűrött fejjel, hogy lássam a magyar Holdacskám - a keresztgyerekem - és még beszéljek is vele egy-két röpke órát. Ezzel jár, ha az ember érzelmi függőségbe kerül, minden korlátot le lehet zúzni és még neki sem kell futni. :-) Persze a szülői függőségem már kialakult 35 éve, szerencsére, naponta 2x beszélni kell... A starwars-os Dendy kutya függőség meg 10 éve van, hihetetlen, de vele lehet beszélni telefonon. Biztos nehéz elhinnie, hogy beférek a dobozba, ahonnan a hangom jön, de valahogy feldolgozta. Skype nélkül valószínű nem lennék ilyen vigéc vitéz, ez egészen biztos.  

Kalandok:

Reggel 8-kor irány a tápegység, megint botrányos bekajálás, aztán tele pocakkal ágyba vetődés. Nem mertem hasra feküdni, nehogy billegjek... Nah, azért nem ennyire durva a helyzet, figyelem magam a tükörben és nem ebédelek ugyebár. 

Arra a témára eddig nem tértem ki, hogy azt hittem, itt  nincs kultúrája az evésnek. Durva hang és szaghatásokra készültem, amit nem az étel számlájára írunk, hanem a személyére, aki darálja. Ennek ellenére, a hotelben és az étteremben alig eszik valaki pálcikával, fenti hatások még nyomokban sem fedezhetők fel. Illetve, azért a - kivétel erősíti a szabályt mottóra - ma egy 80-90 év körüli párocskából a néninek nagyon hangosan nőtt a foga (azaz elszórt egy öblös büfikét) vagy ő így szokott enni.

Reggeli után jól kiraktam a "véletlenül se zavarjatok a takarítással" táblát, bevonultam a kuckóba és hirtelen felindulásból aludtam 14.00-ig.

Amikor magamhoz tértem, sokkot kaptam megint, hogy hol vagyok és hány óra. Eszembe jutott, hogy ma kirándulni akartam az új nike cipőben.... Gömbvillámként cikáztam a kecóban, lejelentkeztem a HU skype egyletnél, hogy mire készülök, becsapódás a zuhany alá fogkefével a számban. Zuhany alatt fogatmosni a legjobb!

Zuhanyból félig kitápászkodva, épp szerettem volna kérni, hogy csörögjön a telefon... A "Ki a cifra ravatal közepén, sírva imádkozó botsáska hív ilyenkor?" gondolatmenet után nyomtam az "Anikó vagyok, miben segíthetek" MC Donald's-os welcome szöveget. Hát a takinéni aggódott, hogy élek-e még és mikor jöhet. Mondtam, hogy mingyá jöhetsz mami, csak elhúzom a csíkot. Fogalmam nem volt milyen az idő, beöltöztem magyar turista módra: vékony kínai csini pulcsi farmerral, fehér nike cipő halványzöld pipával, frissen varrott magyar csini zakó kivágott nyakkal. Taki jött én el, le a lifttel, ki a szálloda ajtón, fordulás vissza, vissza az ajtón, fel a lifttel, hello mami átöltözöm, mátrix kabát fel, lelépés újratervez. Egész délután szemerkélt az eső, mert mikor is ne, ha pont akkor, amikor én kirándulok. Mindegyis, kit érdekel, mit nekem egy kis trópusi eső?? Elhatároztam, hogy a tömegközlekedést még hanyagolom, gyalogtúrát nyomok, úgy is le kell mozogni a sok kaját. Kirakatok, automaták, emberek, beöltözött kutyák... És itt kész, agyamban ékszíj ledob, ismételten vinnyogó röhögés. Nagyon durván mini yorki, RÓZSASZÍN NYUSZIFÜLES jelmezben pózolt az utcán a fényképező járókelőknek. Egy kutyanagyságú kiskölyök piszkálgatta a kutya -rózsaszín sapkájából kilógó-, borsó nagyságú fülét. Szó nélkül tűrte az eb a macerálást és fényképezést. A legdurvább, hogy egy középkorú pasi sétáltatta büszkén, kis kosárkával a kezében, ami a kutya kegyhelye volt. Nem pénzt kéregetett, csak ők így élnek kettecskén. A furcsa pár... :-)

Találtam fodrászt (igaz csak fiúknak) és amire már régóta vágyom (a műköröm mellett) botox feltöltő állomást.

Volt egy reklámszatyor nálam, túlélő felszereléssel (labello, útlevél - helyett oltási bizonyítvány, hogy valahogy rájöjjenek honnan származom, ha átmegy rajtam egy robogó -, kínai kifejezések könyve, térkép, ződ tea, bérlet és hotel kulcs, magyar zsepi). Esernyő minek ugyebár...

Kiszúrtam a térképen egy templomot, hogy végre lássak egy buddhát, ez volt az 1. úticél.

Közben beugrottam egy kávéra a Sturbucks-ba és még jobban megterveztem az utam. Indultam tovább, elbámészkodtam, kiszúrtam egy támpontot, ami már nem nagy cucc a 101 után, mert csak kb 60 emelet magas lehet. Csak a főutcán haladtam, így nem annyira volt bonyolult az ügylet.  Már majdnem odaértem a célomhoz, amikor jött szembe egy nőci, füligérő szájjal mosolyogva és hajbókolva nekem. Körbenéztem, hogy van-e mellettem valaki, hát nem volt. Visszanéztem rá, erre kezdte előlről, úgyhogy átvettem a stílust. Eképpen, jól örültünk egymásnak. Elhaladtam mellette és annyira meg voltam illetődve, hogy utána akartam fordulni, gyermeki csodálkozással. Aztán megfékezett a "ne legyél már bunkó" ösztönöm és haladtam tovább, de tökre feldobott.

Shandao Temple: Kívülről olyan volt, mint egy kultúrház vagy hivatal.

Óriási kerítés kapun kell bemenni, először  azt hittem, hogy zárva van, de pont jött ki egy párocska kézenfogva. A fiú fajtámbeli hófehérke volt, úgyhogy lendületet kapott a kíváncsiságom. Zúztam fel a lépcsőn, olyan mátrixos Trinity szökkelésekkel,aztán lassítottam, ahogy közeledtem a hatalmas ajtó felé.

Félve bekukucskáltam, betopogtam és áhhhh, Alíz csodaországban. 3 hatalmas és tündöklő ülő buddha szemben, 2 szerzetes mászkált komótosan és 1 férfi imádkozott serényen. A tér hatalmas, a fényhatás csodás, a gránitkő tükörként funkcionál. Kétoldalt székek vannak több sorban, kicsit tompa fényben. Bekúsztam a padló alatt és behuppantam egy székbe. Azonnal elkezdtek potyogni a könnyeim, mert átfutott rajtam az élmény, amikor kb 9 évvel ezelőtt megvettem a csepeli  albérletembe, a most is az otthoni falamon függő buddhát. Csak benéztem egy bolt kirakatába a Csepel Plasa-ban és azonnal elvarázsolt. Összeszedtem a kis pénzem és boldogan cipeltem haza egy óriási szélviharban.

Most pedig itt vagyok egy országban, ahol lépten nyomon találkozhatok ilyen élménnyel, ami belülről varázsol el, nem tudatosan, csak jön és fényes.

Aztán amikor már nem prüszkölt a szemem, kitisztult a kép, átvonult a 2 szerzetes előttem, tudomást sem véve rólam. Kicsit megijedtem, hogy bezárnak, úgyhogy gondoltam, lelépek. A néni akire azt hittem, hogy bácsi megszólalt és akkor megrökönyödtem, hogy néni. Héj, ezek milyen egyformák, pláne egyforma ruciban...

Rongyoltam tovább a Tajvani Nemzeti Múzeum felé, mint egy kis robot. A barátságtalan szürke felhők egyszercsak megunták az esőcseppek tárolását és elkezdték hullajtani krokodil könnyeiket. Nem, nem esik, nem nem esik, deeee, nagyon esik...

Egy épületnél pörögtem mint a rinlgispil, mert hihetetlen, de nem tudtam merre vagyok arccal, amikor egy helyi, magas és egészen jóvágású dalia elhúzott előttem. Látva a kétségbeesett körhinta programomat gondolt egyet és visszafordult, majd mcdonald's-os stílusban megkérdezte, hogy segítsen-e vagy szeretnék tovább pörögni még egy kicsit. Gyorsan egy rántással helyreraktam a sérót és pillarebegtetve kértem, hogy mondja meg, merre van a Tajvani Nemzeti Múzeum. Eligazított, újraterveztem a programot és nyargaltam tovább.

Itt már sok gyönyörű mélyzöld lobkoronáju  fa van az úton, úgyhogy védelmükben kommandóztam tovább. Egyiknek még neki is vetettem a hátam, hogy adjon egy kis energiát. Hmm, jól nézhettem ki megint az alig feltűnő külsőmmel, fának nekivetett háttal, energiát épp leszívva a szegény fáról, a szakadó esőben. Álcázásképpen a térképet forgattam és okos fejet vágtam. Aztán ezt meguntam és berongyoltam a Peace Parkba, amin át kellett hatolnom a múzeum felé. Nem nagy cucc, csak egy kis szokványos parkocska, tök mindennapos látvány... Esőben egy kicsit vesztett a szépségéből a hely, mert fénysebességgel rongyoltam át a falombok takarásában és nem volt időm nézelődni.

Emlékeim szerint vannak imitt amott kis pagodák piknikezőknek, szökőkút, csodás fák, gyönyörű kis park. Végre megtaláltam a múzeumot is, ami hétfőn, ünnepnapokon és ünnepet követő napokon zárva. Köszi... :-) Bár tök mindegy volt, mert 5-ig van egyébként is nyitva, tehát zárásra pont odaértem. Kicsit lógott az orrom, meg a hajkoronám, de hirtelen megjött a bátorságom a metrózáshoz. Trinity szalad, térképet forgat, bérletet zacskóból előszed, bevetés az 1. metróállomáson. Piros és kék metró - akár otthon-, gond nélküli átszállás, a 3 órás gyalogtúra helyett 15 perc alatt a szállodában voltam. FELICITA!

A hajkoronám begöndörödött, a kabátom kicsinyt beszítta a vizet, de sebajtóbiás, ezek orvosolhatók. Felszaladtam, elrendeztem a rendezni valókat (szülők, barátok, blog), este 10-kor élelemszerzési expedíciót indítottam. Gyorsan vettem occsó esernyőt kéccáz helyi pénzért (TWD=tajvani dollár, 100 twd ca 2 eur). Olyan mátrixos feketét. :-) Aztán mivel nem akartam már meleg kajával terhelni ilyen későn a gyomrom, viszont igen-igen csábított a téliszalámi, gondoltam veszek hozzá vajat, sajtot, kenyeret, paprikát. Hmmm, ez gondolat maradt, mert a kenyéren kívűl itt nincs ilyen a bótba. Vettem egy háromszög szendvicset,  sima joghurtot, amit a tehenekről beazonosítottam és valami kétszínű csomagolt kalács szeletkét. A 100%-os narancsléban nemtom mi a 100%, de felráztam és akkor egész jól nézett ki. Jött ő is a szatyorba.

A szállodában ismét faragtam egy kis szalámit és megint tolom a blogot még hajnali 2-kor. A joghurt édes mint a fene, jajjjjjderosszvót.

Holnap is túra lesz, jó éjt gyerekek!