35 c, esős

 

Péntek reggel a taxiban kifigyeltem a híreket, hogy jött egy tájfun, de elporolt észak-kelet felé. Ennek hatására péntek-szombat esős volt, de semmi tomboló vihar.

 

Szüleim vakációjára kanyarodom vissza, próbálom összeszedegetni az élményeket, hogy hátha minél kevesebbet felejtünk majd el így belőle.

Ment értük a fekete nagyautó május 16-án este, ami sokkal kényelmesebb mint egy taxi és még olcsóbb is. Limuzin hírében áll, persze nem az, valószínű aki ennek elnevezte, még nem látott olyat. Este 6-kor leszálltak, én dolgoztam, s otthon vártam őket. 1 óra kb az út Taoyuan Reptérről. Hihetetlen érzés volt, 2 percenként néztem ki az erkélyen, hogy mikor látom meg a jól ismert arcokat. S egyszercsak eljött az idő, kinéztem az erkélyen, odabiggyesztettem egy „csövi”-t és lerohantam. Azt hittem nagy sírás lesz, de csak nagy öröm volt és ölelkezés. Annyira sportosan és jetlaggel nem törődve robbantak be, hogy idő nem volt siránkozni. Azonnal pakoltunk és sztoriztunk.   Tele lett a lakás jó magyar termékekkel, szülői és baráti szeretetcsomagokkal. A lakásban azonnal nagy felfordulás lett, pedig mindig lelkesen pakolt valaki.

A kávé van-e kérdésre gyors nemmel válaszoltam, mire ráncos lett a szülői szemöldök. Lucy barátnő ezt megoldotta, amint megtudta, hogy ilyen irányu probléma van, lehozta a csoda kávécsináló kézikészüléket, ami nem a szokásos magyar fajta. Jó drága üveg, amibe a darált kávét bele kell rakni egy nyomós bigyóba és le kell forrázni. Majd 5 perc után le kell szűrni és inni. Hát engem pont nem érdekelt, mert a kávénak csak az illatát szeretem, messziről, ezért lehet, hogy a folyamat sem éppen pontos.

Első este levittem őket a sarki egységbe húsostáskát enni. Nagyon örültek a helyiek, néztek ám, gondolom keresték a kandi kamerát. Mi nem néztük őket, tömtük befelé a különféle furcsaságokat. Rendelés az rámutatásos alapon volt a kis késdobálóban. Sétáltunk egyet az óriáskerékhez, hogy minél jobban kihúzzuk az alvást – hátha könnyebb lesz az átállás-. Megnéztük a bevásárló központot és beültünk egy német sörözőbe, meglepő módon sörözni. Még én is leküzdöttem egy pohárral ha jól rémlik. Visszaséta után az ágyikómba beköltöztek a szülők, én meg megosztottam a kanapét a plüs vadállataimmal.

Másnap szegények nem kaptak reggelit, mert én elmentem futni és ezért azonnal elnyertem a szívtelen /kegyetlen gyerek főszerepet.  Szegények du 2-3 körül kaptak ebédet, teparyaki nevű japán csodát. Ez vaslapon sült hal, marha, csirke, zöldség és rízs. Az én drága anyukám nem szereti a husikat, de apu él hal értük. Úgyhogy nem nehéz egyenlet, ki járt jobban kaja ügyileg. Ráadásul olyan erős volt a légkondi, hogy 30 székből ki kellett választani a legszélcsendesebbet, ahol még mindig piszakadt volna egy egészséges szélzsák.

Első nap anyuci megtanulta, hogy mindenhova sállal kell közlekedni Tajvanon, hogy a belső –fülek közötti- huzatot minimalizáljuk.

Kajálás után volt 2 óránk a városban lófrálni, amíg az első baráti vacsoránk el nem érkezett.  Betoppantunk egy Ferrarival teli szálloda parkolóba fényképezkedni, majd elhatároztuk, hogy elmetrózunk a 101 toronyhoz. Vettünk bérleteket, ami úgy néz ki mint egy bankkártya és fel kell tölteni pénzzel vagy a metró állomásokon vagy bármelyik kisközértben. Aztán kipróbáltuk a vezető nélküli metrót – természetesen az első kocsiban – mert az ám a buli. Kicsit aggódtam, hogy ne legyen sok kiváncsiskodó gyerek, akik a bámészkodásban elsőbbséget élveznek alapjáraton. Szerencsére nem volt konkurencia, hanem a három Lebóh állhatott az első sorban és élvezhettük a hullámvasút szerű élményt.

Elég feltűnőek voltunk így hárman, apu volt a sláger a körszakállával, meg az fülig érő mosolyával és barátságos köszöntgetésével. Mi anyuval fényévekkel lemaradtunk a slágerlistáról.  Én bennszülöttként vezényeltem kis csapatunkat a 101-hez, közben anyu összebarátkozott egy öreg kutyussal és 10 percig gagyogott neki a parkban. Kattogott a fényképezőgép és megállapítottam, hogy akit a kutyák és az emberek imádnak, azok csakis jó emberek lehetnek. Néha az ember külső segítséggel jön rá, hogy milyen jófejek a szülei...

Közben peregtek a percek, a torony is meglett, de nem volt idő felmenni. Én nagy okosan kitaláltam, hogy átmegyünk a torony egyik végéből a másikba és majd a párhuzamos utcán visszamegyünk a metró állomáshoz. Na ezzel meg is lett az első eltévedésünk, mert nem a logika szerint van a forgalom kialakítva én meg totál elvesztem a rengetegben. Persze rettenetes időnyomás alatt voltunk, Lucy barátnőm meg mindent elvisel a  késésen kívül. Amikor rájöttem, hogy azt sem tudom milyen országban vagyok, fogtunk egy taxit és pont odaértünk a randira. Soha senki nem tudott ilyen pontosságra rákényszeríteni az életben, mint a londoni barátnőm. Olyan csúnyán tud nézni és olyan mérhetetlen bűntudatot okozni ezzel a pillantással, hogy még az unokám is emlékezni fog rá. Azóta nem kések soha – kizárólag, ha vele találkozom - , sőt inkább én várok rá és akkor büszke vagyok magamra. Amúgy még mindig az utolsó pillanatban érkezők táborát erősítem, mint egész életemben eddig.

Lucy iskolában tanít, ott volt a találkozó. Gyors bemutatkozás után ment a kommunikáció kézzel lábbal, franciául, angolul és magyarul, ki mit értett. Lucy angol, de tanult franciául néhány évig, úgyhogy apuval jól elcsiripeltek. Anyukám nagyon jól elkommunikált magyarul, én meg mikor hova figyeltem, oda fordítgattam. Emily barátnőm – aki kollégám – férjével hívott meg minket vacsorázni egy helyi étterembe. Megparancsoltam nekik, hogy nem lehet puccos hely, ezért nem a legpuccosoabba vittek, csak közepesen puccosba. Isteni finom kajákat ettünk kong bao csirke, marha, sertés, rák és társai, sült zöldségekkel, sült tésztával. Degeszre tömött pocak volt az eredmény, vidám boros koccintással és némi kis desszerttel megspékelve. Szüleimen a jetlag nyoma sem volt, úgy állták a sarat, mint két született hős.

Másnap szegényeket megint megkínozta az éhségérzet, mert kicsi lányuk futott egyet reggel. De már javult a tendencia, 11 körül kaptak valamit a sarkon. Buszoztunk a piros metróig, ami felvitt északra, aznapi úticélunk Danshui volt. Gyönyörű kis hely, ahol a Keelung folyó delta torkolatával csatlakozik az óceánba.Van 2 sétáló utcája, egyik a tengerparton, másik ezzel párhuzamosan az épületek között, ahol folyamatosan piac működik. Apukám kapott picike sült rákocskákat, amiket papír pohárból kellett pálcikával ennie. Közben  Anyukám megint összebarátkozott egy kutyával és ennek vonzataként gazdáival. Én csak csapódtam mindig az új barátokhoz. Ahogy tervezve volt, felpattantunk egy kishajóra és felmentünk az északi csücsökbe. A sportos kishajók jó nagy gázzal és nagy  hullámokat gerjesztve teszik meg ezt a távolságot kb 15 perc alatt.  Nekem ez az ami az energiámat a helyére teszi, hihetetlen jó érzés. Sétáltunk, kávéztunk, bámészkodtunk, ettünk elefánt talp nagyságú rántotthúst, ami helyi specialitás. Egy papírzacskóból ettünk mindhárman, szó szerint téptük a husit és nem a kutyák hanem apu ette a gyanús részeket. Vettünk hozzá valami italt és piknik után mentünk hazafelé a repülő hajónkkal, a tajvani naplementét csodálva és fényképezve.

Este felmentünk a tetőre dumálni egy ital mellett Lucy barátnővel, mely programot nagyon szeretjük. Másnap együtt mentünk vásárolni, mert jött a rabszolga meló. Szerveztem egy magyar estet szombatra, ahova meghívtam számtalan kollégát, főnököt és barátot.

Anyunak nem kellett sokfélét főznie, csak gulyást, csirkepaprikást és rántotthúst. Menet közben rájöttünk, hogy a hús klopfolót, mint olyat itt nem lehet kapni, valószínüleg senki sem tudja mi is az. Nagy bevásárlásnál mindig van valami pöcög amit elfelejt az ember, pláne ha Lebóhnak hívják. Anyu végezte otthon az előkészületeket a főzéshez, mi apuval mentünk megint vásárolni. Miután egy lapos a konyhában a villanytűzhely, anyunak lassan de biztosan kezdett az összes haja egyesével az égnek állni. Szerencsére volt még egy dugi rezsó abból az időszakból, amikor tönkrement a beépített csoda, ezért beindulhatott a párhuzamos főzési struktúra. Isteni finom pörköltalap illatra tértünk haza, ami apunak normális, nekem már nem annyira. Én igyekeztem munkát kerülni, elég jól ment. Szerencsére mindig valamiért kellett mennem a boltba, pl nagyon fontos volt a húsklopfoló, dehát mint kiderült hiánycikk. Helyette vettem egy háztartási fabotot, ami egészen jól funkcionált, de a mai napig nem tudom mire való. A péntek tehát a rabszolgasors napja volt, s ez nekem kisebb mértékben, de anyunak még nagyobb mértékben folytatódott szombaton. Egyetlen kivétel, hogy reggel Lucy vezetésével elmentünk hikingolni. Na ezt apu és anyu gyorsan megunta -  miután az út emelkedési szöge eléggé meredek - úgyhogy felsétáltunk addig amíg futni szoktam (betonút) és közkívánatukra vissza is fordultunk. Lefelé Lucy leterelt minket egy ösvényre, aminek a létezéséről én nem igazán tudtam, illetve még nem próbáltam. Érdekes módon lefelé már megint nagy volt a lendület és a csacsogás is beindult.

A vendégek elkezdtek szállingózni 2-3 körül, szegény elsőknek még segíteni kellett a készületekben. Én például hullahopp karika tudásomat kellett bemutassam egy kisebb tábornak, no meg ezt természetesen le is kellett videozni. Végül eljött több főnök, kolléga néhány hozzátartozóval és sok barát, aminek az egyvelegéből kijött egy nagy vidám éhes és szomjas vegyes nemzetiségű csapat. A magyarokon és tajvaniakon kívül (van még egy magyar barátnőm is aki itt tanul, Antónia) volt angol, amerikai, lengyel, német. Mindenki hozott valami helyi specialitást; volt aki főzött, mások gyümölcsöt, sütit, tortát, hoztak. Minden a szüleimről szólt, hogy kóstolják meg és vigyék haza. Anyu kapott fülbevalót és gyűrűt is, amit a meghatódástól könnyes szemekkel vett át az ajándékozóktól. Előételnek téliszalámis és füstölt angolszalonnás bagett volt a kínálat, főtt tojással és csemege uborkával. A gulyásleves volt a sláger, de legnagyobb bánatomra az összes csirkepaprikás is elfogyott. A rántotthús már nem fért beléjük, azt mindenki megkapta útravalónak. Mint kiderült, a főnököm férje a kocsiban hazafelé egyik kézzel fogta a kormányt, másikkal a rántotthúst.  Amit mások hoztak, azt is nagyrészt össze vissza csomagoltuk, ki mit kért.

Nagyon jól sikerült a parti, büszke vagyok a szülőkre, kollégákra és barátokra is.