Anikó(安妮可)és Taiwan közös története 2009-2012

Idő: így április elejére kezd sütögetni a nap 21-25 c

 

 

Napközben már 25 c körül lehet, a héten először volt jó idő huzamos ideig.

3. hete kínlódom hörgő és torokgyulladással, negyedszer jártam ez idő alatt dokinál és átlagosan 14-18 tablettát tömnek belém naponta. Ha nem ettem volna meg a bogyók nagy részét, akkor nyithatnék egy patikát és a mérhetetlen mennyiségű tea és melegvíz, ami átjárta a testem megemelné a Dunát a tavaszi hóolvadás szintjére.

Az orvoshoz helyi tb kártyával járok, 150NT-t kell fizetnem, ami 1000 ft-nak felel meg. Az orvos beszél angolul, az asszisztensek nem annyira, a betegek meg néznek mintha ufót látnának. Én meg visszanézek, hogy igen, én ufó vagyok és még beteg is. Amúgy aranyosan néznek, van hogy lopva, van, hogy brutálbámulva, de mindenképp csodálkozósan. Nem kell várni, csak max 10-15 percet, sorszámot kap az ember azonnal ahogy megérkezik és befizeti a nagy lóvét. Ezért a pénzért ellátnak sok színes gyógyszerrel, amit az orvosi rendelő melletti patikában lehet megkapni. A bogyókat kis papírzacskókba zárják, adagokra elkülönítve, de egy hosszú kígyóba. Emellé jár még sok kis külön zacsiba rakott biztonsági bogyó, ha netán nem lenne elég a napi 18. Ez meglepetés adag volt egy külön neylon szatyorban, s a kollégámat kértem meg fordítsa le, mi a lóvadpikulát halmoztak nekem össze. Na ezeket soha nem szedtem be; volt köztük allergia gyogyó, köhögésre, orrfolyásra, fájdalomcsillapításra stb. Tanulság, hogy a tajvaniak imádják a bogyókat és szedik is mint az atom. Ebben a párás, esős időben pedig a baktériumok élnek és virulnak, jól bemásznak a légkondiba és bevetik magukat minden legyengült szervezetbe.

Én a nagy hős -  aki eddig nem voltam beteg és csak nevetgéltem, hogy mindenki maszkban jár -  jól megkaptam a magamét. 1 hétig fájt a torkom, alig bírtam nyelni, majd amikor elment a hangom, elmentem dokihoz, aki kicsit félre diagnosztizált, de legalább visszajött a hangom. 4 nap múlva beragadtak a szemeim felváltva, jelezvén, hogy elég nagy a gond. Vissza a dokihoz, aki másik rekeszekre bontott kígyót adott, majd még 2x vissza és most már a hajam égnek áll, hogy milyen punnyadt manci vagyok. A hétvégén futni akarok és ebből a tervemből most már nincs kibúvó.

 

 Hozzát tartozik mindehhez, hogy a betegség nem véletlenül tudott elkapni, hisz a japán földrengés okozta lelki gyötrelem megcsappantotta az immunrendszerem. Elég nehéz volt feldolgozni, milyen is a cunami becsapódására várni egy szigeten.

Aznap 5 órás megbeszélésen voltam, s Szilvi barátnőm Budapestről küldött üzenetéből értesültem, hogy valami nincs rendben, mert az elmúlt tíz év alatt nem nagyon szokott „ugye nincs bajod?” sms-eket küldözgetni... Utána gyorsan szüleim és barátok is érdeklődtek, melynek eredményeképpen totál berottyantottam a nacimba és elkezdtem kérdezősködni a cégnél, mit tudnak. Airlogistics-nél külön ember volt CNN-re állítva, így nekem csak a helyieket kellett piszkálnom, hogy mi a rettenet van. Úgy igazából elmondhatom, hogy a kollégák szinte kinevettek, mérhetetlen nyugalmukon én meg voltam lepődve és kicsit fel is voltam háborodva, mintha nem is a saját életünk forgott volna kockán.

Mintha nem is a cunami becsapódása vártunk volna18.25-kor, mindenki dolgozott mint a kisangyal, amíg én rohangáltam fel s alá és semmire nem tudtam koncentrálni, még a szempillám rebegtetésére sem. Egyébként gondolom sokak szerint akkor vagyok jó fej, amikor félek, mert akkor mély csendbe burkolózom.  Na ebből nem kaptok sokszor...

Miután megúsztuk a cunamit, mentünk a német kollégámat búcsúztatni egy tipikus helyi étterembe, ahol mindenki leitta magát sörrel, amit én még mindig nem szeretek. Az összes lány feje piros volt, nyihogtak és mindenki szerelmes lett a búcsúztatott srácba.  Annyira akartam én is inni egy kis bort, dehát nem volt semmi a sörön kívül, maradt a kóla. Aztán mentünk néhányan tovább bulizni egy híres disco-ba, ami nekem annyira nem jön be, de a Nam annyira jó haver volt, hogy nekem aztán mindegy volt hova tovább. Vacsi után hazamentünk átöltözni, majd mentünk a dizsibe hatan. Vééééégre ittam egy kis whisky kólát és eltáncikáltunk néhány órát.

 

Másnap Lucy szülinapja volt, mentünk hikingolni a ház melletti hegyre. Előtte mindketten az internet hírein szönyülködtünk és ezt tárgyaltuk, amikor találkoztunk.  Jó rossz idő volt aznap, épp, hogy nem esett. Cak ketten kirándultunk, Rodrigo haverunk bemondta az unalmast egy átmulatott éjszakára hivatkozva. Lucy egy elgyengült pillanatában azt mondta, hogy neki ez a legszebb ajándék, persze én ekkor már sumákoltam, mert meglepetés buli készült neki estére.

Összegyűjtottünk egyénileg felajánlott összegeket  a londoni repülőjegyére, s ezt meglepi vacsi során adtuk át. Volt egy hablaty vacsora terv, ami fedte a tényleges vacsorát és engem mint plusz koloncot megsajnálva vitt magával.

Persze utána megkaptam a magamét mekkora sumák színész vagyok...

Ez után a lájtos dupla vacsi után megkértem Rodrigó haveromat, hogy vigyen el bulizni és öntenünk kell a garatra nagyon durván, hisz ezt a sokkot nem lehetett másképp feldolgozni – gondoltam én - . Ennek egy hatalmas nagy tánc lett az eredménye – más környezetben – hullajó parti volt.

Másnap jött a borzasztó szembesülés a hírekből mi is történt valójában, majd a várakozás, hogy milyen  hatása lesz a katasztrófának. Nos ebbe sikerült belebetegedni, mert  közben fárad is voltam, szomorú és tanácstalan, energiám egy szál sem. Tanulság: örülni kell az életnek, nem szomorkodni, mert az sosem segít. Viszont egy ilyen katasztrófa helyére teszi az életben a prioritásokat, sok kis probléma eltörpül és az ember hálás tud lenni apró dolgokért, amit eddig észre sem vett.

 

A következő héten részt vettem három konzulátusi rendezvényen; magyar kultúrális hét megnyitóján – amikor is a cnn azzal poénkodott hogy egész Kína területén be kell zárkózni a lakásokba becsukott ablakok mögött (munkába visszafelé taxival hazaugrottam és becsuktam az ablakot) – francia havi összejövetelen, ahol bemutatkoztam 90 ember előtt valami váratlan ötlettől vezérelve, majd egy angol lord feleségével ebédeltünk az angol konzulátusi rendezvény keretében. Mindezek alatt már anynira fájt a torkom, hogy alig bírtam nyelni,de csak pörögtem mint egy kikattant búgócsiga.

Most már a csipogómmal nincs gond, csak recsegősen köhögök, mint egy másodpercenként fölhöz csapkodott repedt fazék. Elég jól néztem ki egyébként zöld maszkban, smink nélkül. Sokan rám sem mertek nézni a melóban, a közértben, ahol kávét szoktam inni, veszettül sajnáltak, hirtelen még a nevemet is megjegyezték. Ja és a doki megtilotta a kávét és teát, amíg torokgyuszim volt, szóval csak szomorú boci szemekkel néztem az eladóra, hogy nem ihatom a francia latté-mat csak háromszög szendvicset kérek, hogy be tudjam kapkodni a rettenetes színes bogyóimat. A bogyókat először egyesével eszegettem, a végén már marokba csapva betoltam a számba és egy nagy nyeléssel letoltam a torkomon. Ennek következtében néha találtam egy-egy bogyót a földön...

 

Áprilisi tréfaként voltam hétvégén otthon egy váratlan handcarry segítségével. Óriási érzés volt, sosem felejtős és szív feltöltős 1,5 nap-ot kaptam ajándékba a szüleimmel, Dendy kutyával és néhány jó baráttal.

2 jó barát jön hozzám jövő hét

vasárnap, április 17-én és meghódítjuk a szigetet. Autót bérelünk és elindulunk felfedező körútra. Nagyon várom őket.

 

 

„A szeretet a világon a leghatalmasabb rezgés. Minél nagyobb a szereteted, annál nagyobb erőket mozgatsz meg.”