Időjárás: 24-32 c hivatalosan ősz, nem hivatalosan nyár, kellemes vagy kellemetlen hűsítő esővel
A munkában most kicsit túlpörögtem, azt hiszem kezd beérni a munkám eredménye. Panaszkodtam a kollégáknak, hogy kevés ügyféllátogatásom volt a hónapban, ezért 1 hétig utaztam szeptember végén. Ez a statisztikámat a helyére tette, az életemet meg felkavarta, hiszen közben barátnőm érkezése volt a fő attrakció. Szilvi kedden érkezett (szept 28), csak mivel a szabadnapjaim már teljesen be vannak osztva és havi statisztika ideje is van, nem tudtam vele lenni első nap. Ez persze nem volt baj, mert kialudhatta a hosszú utazás fáradalmait. Amikor felhívott érkezés után, már vártam, hogy az első mondatával leszúr, mi a francért költöztem ilyen messze. De nem, elfelejtette, annyira örült nekem… Hát még én neki! Ez az igazi barátság, amikor megérkezik a barát és annyira természetesen tudunk beszélgetni meg idétlenkedni, mintha minden nap ezt tennénk. Ugyanez az érzés még megvan még egy-két embernél, ez jó… Az élet apró ajándékai, a példátlan szüleim mellett. Szerencsés vagyok, mert szeretek és viszont szeretnek..
Október 26 óriási volt, szemétgyűjtés Yilan-ban, céges rendezvény keretében.
Tajvanban nagyon komolyan veszik a természet védelmét, valószínűleg azért, mert a kölcsönös egyensúlyra törekszenek. Sok országgal ellentétben itt minden generáció tiszteletben tartja a természetet és ennek megfelelően nincs utcán szemetelés, a szelektív hulladékgyűjtés évek óta teljesen alapvető minden családban.
Kollégáim kitaláltak a go-green program keretében egy családtagokat és kollégákat megmozgató programot ennek fényében. Egy gyönyörű tengerpartra mentünk, melyről a képeket be is csatoltam. 3 busszal mentünk, mindenkinek volt csapatvezetője.
Mi most már hárman vagyunk európaiak a cégnél, mert érkezett 2 német tanuló. Az egyik becsatlakozott erre a programra és a biztonság kedvéért minket egy csapatba raktak. Mivel 1 hét után totál kezdőként kétségbe volt esve a közlekedéstől, segítettem a helyzetén a hatalmas rutinommal. Most már furcsa, hogy nem tud valaki közlekedni Tajpei-ben…
Az idővel óriási szerencsénk volt, végig sütötte a napocska az utunkat, gyönyörű helyeken utaztunk át és sétálgattunk. Minden csapatnak volt egy helyi cserkésze, aki mesélt a természetről és a különleges növényekről, természet alkotta szépségekről. Mindenki rejtette magát a nap elől, ez teljes ruha lefedettséget jelent. Persze ki volt sortban egyedül? No erről nem kell sokat gondolkodni, persze, hogy én. Az a helyzet, hogy a levelezések mindig kínaiul történnek, ezt már teljesen megszoktam, nem igazán érdekel, csak hogy mikor indulunk és érkezünk. Persze utasításban volt, hogy senki ne jöjjön sortban, mert a nap halálos fegyverét, a sugarait ki kell küszöbölni. Nos, ők nem tudják, hogy a nap az éltető erőm a hold mellett, de azt látták,hogy mily ügyesen kiküszöböltem a problémát egy 40 faktoros naptejjel. Emellett, nem folyt rólam a víz úgy, mint a szegényekről nyakig érő farmerben, viszont minden második fényképen rajta vagyok. Emellett sikerült persze elnyernem a szemétgyűjtő versenyben az 1. helyezést, a 8 kg-os teljesítményemmel. Én mondtam nekik, hogy ne a terjedelemre menjenek, hanem a súlyos esetekre, hát nem hallgattak rám… A nagy móka után hazafelé a buszon épp alváshoz fészkelődve relaxáltam, mire mikrofonnal megkopogtatják a vállam, hogy akkor mondjak már néhány szót a taktikámat kihangsúlyozva. Annyira meglepődtem, hogy véletlenül kínaiul köszöntem meg mindenkinek. Aztán gyorsan sokkot kaptam, hogy nagy tapsviharral hálálták meg szavaim, ezért elfelejtettem minden tudományom és inkább angolul viccelődtem, ahelyett, hogy komolyan fitogtattam volna a néhai logikus gondolkodásom. Nos hát, ilyen is tudok lenni, rövidnadrágban inkább a laza formát szeretem, nem a komoly munkás viselkedést.
Azóta már láttam magamról egy cikket, hogy én lettem a champion. Lehet jobb, hogy nem értettem a többi részét, mindenesetre felkértek, hogy itt is cikkezzek a helyi újságba, csak már kevés nekem 24 óra egy napon.
Most is írnék még, de mennem kell hirtelen egy koncertre vissza a Danshui tengerpartra. Holnap félmaraton és kicsit be vagyok rezelve, hiszen dhl-es pólóban nyomom, meg ígérte néhány kolléga, hogy kijön drukkolni. Közben az időjárás jelentés nem kecsegtet jó idővel, hanem lógó eső lábát mutogat. Nem baj, az a lényeg, hogy itt van Szilvi és buli van az aranyparton. Sokat utazunk, csodás helyeken járunk, nagyokat nevetünk. Hát erre a legjobb sztori a tegnapi kirándulás Wulai-ban, az aboriginal faluban. A helyiek népi viseletben egy színházi előadáson mutatják be törzsi szokásaikat, életüket, bevonva egy esküvői szertartást. Mivel én már jártam itt, azt hittem közös tánc lesz az összes résztvevővel, így hát nagy vagányan az első felkérésre jelentkeztem szerepelni, mert persze az első sorba kellett ülnünk. Aha, csak a műsor megváltozott és hirtelen egyedül álltam a színpadon, araként. Hát na, ezen is túlestem, elvett feleségül egy vörösre festett hajú cuki kis tajvani, csak kicsit volt alacsonyabb és fiatalabb nálam. Az éveket és a magasság különbséget a biztonság kedvéért nem említeném. Szilvit nem nagyon láttam, csak pillanatokra, mert elvakítottak a fények és hát ugye koncentrálnom kellett az utasításokra. Jobb is, mert sírt a nevetéstől, pláne amikor négykézláb állva – piros mellénnyel és fejpánttal, fekete szikszalaggal az arcomon, ami tetkót motivált – térdeltem a színpad közepén és egy pohárból iszogattam a férjemmel meg pálmalevéllel csapkodták a fenekem. Ezt súlyosbítva fel kellett ülnöm a hátára erősített kisszékre, majd cipelt körbe és táncolt. Szegény, jobban járt volna, ha tavaly vesz el, mert 5 kg-val kevesebb voltam. Én sajnáltam és mondtam, hogy neked ez most nem lesz jó, de még mosolygott is hozzá, pláne amikor leszálltam. Óriási élmény volt, fénykép is van róla, amit a szüleim megkapnak.
Nos mennem kell, de írom az élményeket folyamatosan, ha lesz időm. Hiányzik ám, hogy írjak, úgyhogy hamarosan beindulok, ha nem lesz egyszerre ennyi minden.
Szombat éjjel légy szíves drukkoljatok értem, mert fontos a félmaratonom. Nem szeretnék mást, csak lefutni, nem érdekel az idő, csak az időjárás és hogy ne fájjon semmim. Be szeretnék kerülni Tajvan félmaraton futói közé.
Ragyogó napsütésben futottam, 37. lettem a lányok között, összesen a 10 km-esekkel együtt 3 ezren voltunk. 2 h 28 perc, fele hegymenet és semmim nem fáj, a pénzügyi igazgató várt a célban és elvitt kávézni, sütizni. Jobb időt futottam, mint tavaly előtt a budapesti Nike félmaratonon, ahol nincs emelkedő, pedig 5 kg-val súlyosabb eset vagyok... Amikor visszafelé futottam, teljes szívemből meglepődtem, hol küzdöttem fel magam. Legnehezebb harc a saját félelmünk leküzdése és az önuralom kontroll. Nekem ma ez sikerült; megérte a sok edzés és kitartó küzdelem önmagammal a hegynek felfelé.
A 37-es számot egyszerűen nem hittem el, forgattam, hátha rosszul nézem... Ahogy leszálltam a buszról hazafelé, elkezdett szakadni az eső. Hát ennél szerencsésebb napot nem kívánhattam. Köszönöm aki gondolt rám!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
otcsi 2010.10.03. 12:40:07
Szeretnék már bringával ennyit menni.
Pussz :G
AncsaTPE_ 2010.10.05. 03:11:17
Jahnalka 2010.10.08. 16:43:56
pusszanat
AncsaTPE_ 2010.10.14. 08:20:48