Időjárás: amikor nem süt a nap, akkor esik az eső, mondaná Szilárd apánk
05.28- Péntek – Zsuzsi készül és még nekem trappista sajtot vásárol a tesco-ban, a 20 kg csomagom mellé, Rajcsits művészúr otthon hagyta a pálinkámat, amiért – súlyosbítva helyzetét – nem ment haza, Ede és társai gyűjtötték a macskanyelvem és írták a képeslapom, Berni átadta arany kezeivel az isteni finom csabai, apucis igazit…
Utolsó egyeztetések, Malévos egységcsomag átvétele a reptéren és anyai útba igazítás.
Sms Taipei-be, most szállok fel a gépre.
Ancsa közben szabira készül: utolsó simítások, hogy senkinek ne hiányozzak, péntek este 7-kor munkából mentem a kollégáimmal az utazási irodába last minute akciót intézni. Illetve előtte még vacsoráztunk egy késdobálóban és 9 után értünk az utazási irodába. Hát, a csaj láthatóan haját tépte tőlünk, mert kollégám - Stanley – szinte kifilézte a mappákat, hogy legyen egy utunk. Először Green Island volt a tervezet – Zsuzsi is erre számított - , majd a helyszínen kiderült, hogy ott robogó nélkül megáll az élet. Mondanom sem kell, hogy egy mukkot nem beszélt a tyuki angolul, illetve egy mukkot talán. Eldumáltak egy ideig, majd kétségbeesetten rájuk néztem, hogy figyu, „kéne egy hely, ami szép és mi oda megyünk, ennyi”. Aztán lett Penghu, ami ugye már először is célállomásként szerepelt, csak ki lett lőve pont a robogó miatt. Óriási, örültem, lefoglaltam a 3 napos utat. Az icipici mellékes és említésre sem méltó pöcök annyi volt, hogy az idegenvezető nem beszél idegen nyelven, azaz angolul. Nos hát kit érdekel –gondoltam én-, sokkal jobb, mint a semmi… Kicsit zavart, hogy Zsuzsi nem erre készül, de bíztam benne, hogy bízik bennem. Éjjel még kaptam sms-t, hogy Amsterdam-ból felszállt a lelkem, úgyhogy nyugodtan aludtam.
Szombaton volt a Sárkányszem festés ünnep, amit helyi politikusok támogattak és tv felvételek, fényképek készültek a médiának. Fogalmam sincs hol voltunk láthatók, valószínűleg a híradóban volt egy szeletke az eseményről. Ekkor kezdődött az eső, mert miért is ne akkor essen, amikor nagyon nem kéne. Egyik csapatunknak verseny lett volna a Keelung folyón, ott el is maradt a rendezvény. A csinos –nemzetközi- leánycsapatnak verseny nem volt, csak szereplés. Tartottuk kis kezünkkel, egyen pólóban és fehér kesztyűben a festéket, majd a nagy emberek odaballagtak és megfestették a frissen hajókra szerelt sárkányok szemeit. Piros szőnyeg volt ám, nem aprózták el a dolgot. Aztán mentünk vissza a sátrakhoz – fedezékbe – majd szédelgés közben elkapott az egyik főmufti, hogy itt a söröm kislány, igyad megfele. Hát – gondoltam – nagy ember sörét nem utasítjuk vissza és így is lett. Kifogtam pont a főtámogatót és kedves hasonló szintű barátját. Közéjük kellett állni fényképezkedni, mert ezt tök normális, aztán jöttek a többi lányaink is. Jópofa volt, kedvesek voltak ezek az emberek és barátságosak. Beszélgetni nem nagyon tudtak velem, de hát a mosoly nemzetközi, gagyogni meg nagyon tudok csingiül. Ez után jött a rommá ázós program a folyón, tiszteletkört mentünk a folyón vagy 8 hajóval. Én voltam a csapat szerencsepénz dobáló embere. Kapott minden kapitány vagy 5 köteg pénz imitációt és azt kellett dobálni az egész úton, amíg a többiek eveztek. Hát izomlázam nem lett, de lelkiismeret furdalásom a durva környezet szennyezés miatt jócskán. Aztán hajóból ki, elszállingóztunk ebédelni néhányan, leginkább helyiek vettek most körül. Az egyik fiú - aki a kamerázni és fényképezni szokott – tenyérből tud jósolni. Mellettem már vagy 15 perce nézte egy srác kezét és mondta ám az okosságokat. Néztem egy ideig –miközben majd lefagytam a vizes cipőmben a légkondi alatt –, hogy mennyi minden tud mondani egy kézről, aztán odadugtam az enyémet is. Megnézi, aszongya „ hát neked nincs mit mondani, egyszerű az életutad, rajta vagy, semmi kilengés, sokáig fogsz élni”. Csak hogy tudjátok…
Hazafelé Zsuzsi tiszteletére vettem egy-két dolgot, mert egy keresztgyereknek kell ajándék és gondoskodás. Otthon takarítás következett, este 6-kor terveztük az indulást Lucy-val a reptérre.
5.50-kor hívott Lucy, hogy futás van, mert korábban jön a gép. Hát persze én utolsó pillanatban indulok mindenhova, most meg elvették ezeket a perceket. Jajjnekem, valahogy összeszedtem magam és poroltunk is. Nagy volt az izgalom, a torkomat piszkálta a sírás fojtogató ereje, de hősként álltam. A váróban magamon kívül lehettem, egyik lábamról a másikra álltam és csak néztem a nyíló ajtót, hogy „na most jön ki”. Már potyogtak a könnyeim, persze Zsuzsi még sehol…
Fújtam az orrom is, mert az jó, még mielőtt a célszemély látja. Aztán mire megnyugodtam, csak tényleg kiemelkedett ez a csodaszép gyermek az unalmas tömegből. Kecsesen végigvonult a folyosón, aztán idétlenül összeröhögtünk és siettünk egymás felé. Összeborulás megvolt, csendes, beszédes ölelés volt. Szegénykém fáradt volt nagyon, kicsit káromkodott is, hogy a francért kellett ilyen messzire jönnöm, de hát érdekelt is engem, annyira örültem. Futkostak a vörös csillagok a szemeinkben, még Lucy is majdnem sírt. Elkezdődött a csiripelés, bemutatkozás Lucy-nak, aki eddig is ki volt tőlem mennyit dumálok. Hát azt hallaná, illetve majd fogja is szombaton, hogy mit nyomunk ketten. Ő este valahova ment, úgyhogy kettesben vettük nyakunkba a várost. Metróztunk a vezető nélküli vonalon és sétáltunk egyet a belvárosban. Éjfélkor értünk haza, Zsuzsi ment szunyálni, én még töltöttem a nap eseményeit a blogra azok közül a képek közül, amit találtam a facebook-on a csapat fényképei között. Reggel 6-kor keltem, őt hagytam szunyálni, mentem edzésre fényképezni és erőt adni a többieknek. Szakadt az eső, mert ez most minden földrészen divat, kezd már nagyon uncsi lenni... Szóval hajós kapitánykodtam, próbáltam betanulni a ritmusadásba, csapat összetartásba és feldobásba az utolsó kínos métereken. Egészen jól nyomtuk már 1,5 órája, amikor egyszer csak az egyik csaj előttem az első sorban rosszul lett. Megállt, se szó, se beszéd, csak ült és nem mozdult, kicsit bezöldült és lehajtott fejjel kómázott maga elé. Azonnal kétségbeesés, lapátolás kifelé a partra. Ahogy kiértünk, ugrott kifelé a magyar lány, hogy szaladjon az orvosért – én ugrani nem tudtam, no meg az activity vész esetben nem túl hatásos -, sikerült is neki a nagy sietségben egy hatalmasat zakóznia a stégen. Szóval vérző lábbal porolt tovább, aztán reppent az orvos és jöttek a fiúk segíteni. Végül kirángatták a csajt, aki még mindig mozdulatlan. Elvitték az orvosi szobába, majd kórházba, szerencsére mind kiderült semmi baja, csak enni kéne és aludni. Vagy annyi esze magától is lehetne, ha nem teszi valamelyiket, akkor nem jön edzésre, de okoska jött és halálra rémisztett mindenkit. Egymást hibáztattuk, hogy ki hajtotta túl a csapatot. Na mindegy, aki ennyire agyatlan, azon orvos nem segít…
A vezér tartott egy agymosást ezekről a dolgokról és szélnek eresztett minket.
Hazadörrentettem, a gyerek még aludt, ezért a madárcsicsergéses csengőm, csak szépített az álmán. Amikor már 15 perce álltam az ajtó előtt, rájöttem, hogy valami durvább módszert kell sajnos alkalmaznom. Felhívtam telefonon, hát kikapcsolva. Nos jött az erőszak, lementem a bizti csávóhoz, aki a nem normális volt éppen, Andrew. Tudtam, hogy úgy sem fogja levágni mi a pálya, annak ellenére, hogy bele is magyaráztam a szájába, ez a leány most velem lesz 10 napig.
Szóval nekivágtam. Endre, emeld fel a telefont, verjed be a számom a kezeddel és hagyd csörögni. Néz rám, nem okosan. Most erre mit mondjak??? Hogy nem fogom felvenni??
Szóval Édeske, ne kérdezz, hívjál, de nem vagyok otthon, mert ugye itt állok előtted, de Zsuzsi otthon van. De ne gondolkozz, mert úgy sem érted az agyaddal és csak összezavarnád a 2 agysejtedet.
Hívta, Dzsudzsi azt csinálta, amit vártam, be akart engedni a kapun. Jól van, felkelt, szevassz Endre, nem csalódtam benned, nem is bánom, hogy az orvos nemzetséget fogod a jövőben idegesíteni a jelenléteddel. Asszem ez volt az utolsó napja itt.
Rongyoltam felfelé a 7. emeletre (lifttel), morcoska várt frissen szétaludt arcocskával és kusza hajjal, pizsiben. Nyah, mondom jóvan, akkor most eszünk… Gondolam hozok mazsolás kalácsot, de vasárnap a pék nem süt, hogy kapja be. Szóval lett valami sajtos cucc, addigra a gyerek összeszedte magát, nagyon jól lekezelte az átállás figurát. Nyomtuk a hazai berniféle csabait, sushi és társai maradékot, majd elgangoltunk Danshuiba metróval. Azt hiszem nem kell mondanom, hogy esett-e az eső, mert már a feltételezés is gyenge, hogy nem… Szóval vettünk még egy ernyőt és beöltöztünk, mert ott a nyílt tengernél néhány fokkal hidegebb van északon.
Jókat viháncolunk természetesen. Általában mindenki minket néz akkor is, ha rendesen viselkedünk, akkor is ha nem. Az év poénja, hogy kiköpette velünk vigyázó bácsi a rágót a metró megállóban. Elsőként a piacra mentünk, mert egyikünk torkosabb mint másik, de ebben azért Zsuzsi viszi a pálmát még… Mondjuk rajtam látszik jobban, váááááááááááááááááá! Aztán vettünk hajójegyet és tipliztünk a szerelmesek hídjához, mert azt a helyet már ismerem és szép. A hullámok vetették a hajót ide-oda, jókat viháncoltunk és lőttük a képeket ezerrel.
Szóval amikor nem meneteltünk, akkor ettünk és ettünk és ettünk, a képek magukért beszélnek. A sült fürjtojás volt a rajtkő, aztán sült húsos táska, halgombóc, édes süti, amit azt hittünk sós, pizza fagyi formában, turmix, csiga szippantás házból. Zsuzsi letüdőzte, szóval az ízét tőlem kérdezte, mert én meg rágcsáltam mint egy rágót. Röhögés ment ezerrel,meg el is tévedtünk ám. A sarki rendőrt kérdeztük, hol vagyunk, angolt keverve a csingivel, mert a csodaszép étterem nem ott volt, ahol képzeltem. Nagyon hangulatos kis hely, a török fagyis esőben nem akkora poén, mint napsütésben, de azért nyomta a fagyi pörgetős produkcióját.
Sok csúnya és szép kaja van, van ami illatos, van ami rettentő büdös „stinky tofu” . Pfuj, ez aztán nem csak büdös, de még rossz is!
Rommá áztunk volna esernyő nélkül, de így simán és hősiesen átvészeltük a túrát. Este még Lucy-t meghívtuk egy vilmos körtére a kertben, köszönet képen, hogy kivitt a reptérre. Még ittunk hozzá egy vörösbort és szépen fel is lőtték a pizsit az álommanók.
Zsuzsi volt az erős legény, még feltöltötte a friss képeket a blogra. Én mellette ültem és amikor már kb 10x leesett a fejem, akkor elmentem aludni, persze „ csak fél órára”. Nah, ezt soha-senki ne higgye el… Amikor én ennyire ki vagyok, daru kell hozzá, hogy a szemeimet nyitva tartsa. Bár semmi értelme, mert az agyam alvás közben használhatatlan, csak a hihetetlenebbnél hihetetlenebb álom kreációkban vagyok verhetetlen…
Szóval ezért maradt el a blog, bocsánat! Kicsit volt lelkifúróm is, de azért leküzdöttem valahogy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.