Mostanában leszoktam a főzésről, mert az alvásomból lennék kénytelen időt szánni rá, ami egyszerűen kizárt. Még szenvedek a jóízűen lerakódott kilócskáktól, de szerintem ezt még hónapokig nyekeregni fogom.

 

Amióta a hétfő hétfő utáltam, hát eljött a nap, amikor szeretem, mert nem kell 5-kor kelnem. Múlt hét lustálkodós havi zárásos volt, ami unalmas szöszmötöléssel jár és még be sem fejeztem. Botrány, ez az adminisztráció nem nekem való, akárcsak a postán sorban állás.

 

Múlt hét hétfőn elhívott egy kolléganőm vacsorázni. Hát valljuk be, fogalmam sem volt hova megyek. Nem elég, hogy halmozott nyelvi nehézségek vannak köztünk, de aznap még szabin is volt. Szóval felhívott a bátyja, aki persze nem volt az, de ez későbbi sztori, hogy akkor ő lenne a vacsi alanyok egyike és legyek szíves a céges busszal elrongyolni a második megállóig. Na ez az a busz, amit utálok, mert tetves lassú és senki nem beszél angolul úgy nagy átlagban, aki felszáll rája. Valószínü, hogy nem a busz volt a hibás abban, hogy lekéstem, de szinte örültem neki. Átkavartam a történetet és metróval mentem. Üzentem a csajnak, aki szerintem sokkot kapott, de jött egy válasz kicsit később, hogy nem probléma, akkor nem A-ban, hanem B-ben találkozunk. Szóval összejöttünk, egy taxiba betuszkolt és már úton is voltunk a kis tradicionális krimó felé. Menet közben addig jutottunk, hogy a „bátyja” ausztrál. Néztem rá sandán, hogy „most akkor anyukád vagy apukád ausztrál és hogyhogy nem látszik rajtad egy kis AU beütés”, de mindegy ráhagytam. Halmozta a csodát, amikor megmutatta az állítólagos testvérét, aki kék szemü és nagyon fehér. Nah, mondom jóvan, nem néz hülyének nagyon a csaj… Aztán megérkeztünk a kiskrimóba, ahova magamtól még véletlenül sem tértem volna be. 3 azaz három asztal van, állandó törzsvendégeknek. A főnök reggel 6-tól főz este 10-ig, amit csak úgy bír elviselni, hogy rágja azt a fáradtság elüző bogyót, amit a lányok csini-miniruhában árulnak a sarkokon. Ettől lesz marha ronda barna a foguk és véres piros a szájuk. Egyébként szimpatikus a bácsi, csak nem szabad ránézni. Nos megtörtént az örömködés, Anikó belibbent és bemutatkozott. Gyorsan nekiláttunk kajálni és kérdezték, hogy jöhet-e a sör. Á mondom azt majd a következő életemben talán, most inkább maradjunk a vörösbornál. Hozzák is a kis vöröst, amit úgy rutinból elkezdtem szemlélni. Nah, mondom jóvan, ez Villányi és ettem tovább.

Miiiiiiiii? Hát tényleg, villányi volt, 6-szor körbefordultak a szemeim a tengelyük körül, majd elkezdtem visítani. Magyar bort szolgáltak fel, magyar címkével, persze fogalmuk sem volt róla. Én meg teljesen oda és vissza voltam az örömtől. Az ausztrál felesége, aki vietnámi és Tang-nak hívnak és Tankként szólítanak, már legalább 1 órája tudta, hogy Magyarország létezik. Igy gondolom nem érezte át az örömöm fontosságát, de a férje igen. Szóval volt mire inni egyből…  A kaja atom jó volt és a hangulat is. Úgy örültek nekem, mintha csodaszarvas lennék, gyorsan kiosztottunk néhány névjegykártyát, aztán hazahúztam, mert másnap edzés volt. Megígértem, hogy megyek pénteken is és megismerem még a többi barátot, mert ezek között legalább fiatalnak számítok.

 

Kedden edzés, reggeli tortúra, rohanás melóba. 2 napig sikerrel fogyóztam, meg is változtak a vonásaim kicsit. Kb úgy éreztem, hogy 2 számmal kisebb sapka és fürdőruha is kell, persze ezt csak azért vizualizálom így, hogy tovább ehessem a finomságokat. Na mindegy, szóval mostanában nem eszem annyit, de még a siker nem annyira látszik, mert az edzéstől meg erősödöm. Szuper lesz, ha olyan leszek 2 hónap után, mint egy NDK diszkoszvető…

Az egyik japán edzőtárs szerdára szerzett  nekem 3 ingyen jegyet a CHK Memorial Hall-ba (Chiang Kai-shek), tradicionális koncertre, aminek a fogalma tök homály volt számomra.

Hétfőn beszéltük meg és kedden találkoztunk az edzésen, de elfelejtettem átvenni a jegyeket. Szerencsére nem tudtam sem a nevét, sem a számát, szóval gőzöm nem volt, ebből hogy lesz koncert nézést. Mindenesetre egy edzőtársat Hézsei Bea copy-ját „Pris’-t és Lucy-t hívtam el.

Szerdán nem jött a koncertjegyes csaj edzésre, de mivel elég intelligens tanárnőről van szó, bíztam benne, hogy megoldja a dolgot. Rohantam a melóból taxival a helyszínre, oda is értem 1 órával a kezdés előtt – gondoltam én – a főbejárathoz. Lucy nem tudott jönni, mert valami prezentációra készült, Pris meg utolsó pillanatban érkezett. 1 órát vártam a laptopom társaságában, közben ittam egy rózsa teát és átszaladt egy undorító repülő csótány a kezemen. Onnantól kezdve vakaróztam vagy fél órát, le akartam dobálni a ruháimat sebesen. Persze ebben némileg akadályozott, hogy kivilágított közterületen voltam, nem találkoztam még a jegyünkkel sem és a barátnővel sem. Közben megkérdeztem egy security-s csávót, hogy ez a főbejárat-e, de csak nézett bután. Gondoltam jól van, te is beállhatsz a „mindenki bekaphatja” sorba. Hát már rám sötétedett, a lelkesedésem múló félben volt, aztán oda szaladt egy jegyszedő és angolul kérdezte a szájával, hogy biztos nem akarok-e bemenni. Mondtam, hogy ááááááá, én szeretek itt állni, kosztümben, jegy nélkül és csótánnyal a kezemen. Megkérdeztem hány bejárat van, aszongya 6, de menjek le az információhoz. Nah, bravó Anikó, ez igazán ügyes szervezés volt.. Megjött végül Pris, mondom zéró jegy és nálam már a tolerancia is ennyi, de menjünk az információhoz. Mondta Pris, hogy felejtsem el, ennyi agyuk nincs a helyieknek hogy leadják a jegyet. Hát mondom figyu, ez a csaj japcsi és tanárnő, nézzük meg azt a földalatti bunkert. Nos, jegy leadva egy borítékban a nevemre. Hohó, boldogság, futás befele, három jegy kettőnknek csak elég lesz. Már ment az előadás 15 perce, 40 ember fújta, pengette és dobolta amit kellett. A váróban ragadtunk és tv-n nézhettük. Na, eszembe jutott a vakarózás tárgya, s mint vad, ki letépte láncát rongyoltam a budiba egy gyors ellenőrzésre, hogy bogaras vagyok-e. Lerobbantottam magamról a kosztümöt, meg vissza és futottam kifelé a budiból, mert közben tereltek minket befelé a koncert terembe…

Huhh, bent voltunk, vinnyogtunk a röhögéstől. Sokan késtek amúgy, mert ezek késős fajták, még rosszabbak mint én. Először helyrablás volt, akkor jó helyünk volt, a sajátunk az gáz volt. Aztán lecsesztek minket, mert lebuktunk, hogy fényképezünk és felveszünk. Hoztuk a formát és marha jó volt a koncert. Én ilyen hangszereket még sosem láttam, csuda jó volt… Összefutottunk szünetben a japcsi csajjal, aki megdicsért, hogy jó a logikánk. Aztán mentünk sushi-t enni és egy zenés helyre fiatalok közé lazulni. Hát ittam két viszkikólát és rongyoltam haza, mert viccesen festettem kosztümben laptoppal a hátamon bruttó 20 évesek között.

Másnap tanultam mint egy állat a csingi órára, mert kikérdezés volt. Pénteken csingin ügyes voltam, egészen tehetségesen emlékeztem már az oldalak tartalmára. Ez általában másnapra elmúlik… hehe

Nagy örömömben még este elmentem vacsorázni a fent említett kiskocsmába, ahol a villányi alap. Nah itt meg aztán taták is vannak, de legalább a fele banda Europai. Voltam Kim Basinger néhány percre, ezen elmulattam egy ideig.

Szombatra volt tervezve a dragon boat-os csapattal egy piknik, de esett az eső pénteken és nekem azt fordították, hogy edzés lesz és utána bowling. Persze ez nem így volt, hanem reggel 6-kor ment a forródrót, hogy akkor mégis piknik. Csak engem elfelejtettek és ezért beszervezetem a fodrászt szombatra. Reggel fél9-kor jött az sms (amikor edzésre már épp indultam volna), hogy 10-re legyek akárhol, mert megyünk a piknikre. Én meg anyáztam egy cifrát, mindenkit elküldtem anyukájába gyufáért és hirtelen felindulásból lefeküdtem aludni.

10-kor kikászálódtam az ágyból, hogy akkor végre ma nem csinálok semmit. Lucy-val 4 órát bóklásztunk a Costco-ban, közben ettünk és kávéztunk. Hazafelé felvettük a szokatlan mexikói párocskát, akiből az egyik fodrász és a kutyusukat Lolát. Kutyakergetés után kajáltunk és párokra bomlottunk. Lucy ment vásárolni vissza a Costo-ba az egyik fiúval, én meg maradtam festés és vágás tárgya a másik fiúnak. Jókat nevetgéltünk, elkészült a fejem néhány óra alatt. Aztán pont megjöttek a többiek és következett Lucy. Ment a hülyülés és borozás utána, mikor már szépek voltunk. Hát az én hajamat olyan hülyén sikerült beszárítani, hogy nem nagyon voltam elájulva magamtól, ezért inkább emelgettem a boros poharat. Persze csak módjával, mert másnap edzés, ahova nem volt kedvem menni a sikertelen kommunikáció miatt. S lőn csoda, nem hagytam otthon a lapátom, az edzés meg marha jó volt. Nem szidtak, ami dicséretnek számít.

A többiek mentek sushi express-be, de én mentem haza, mert gondoltam készülök a hétfő reggeli prezentációmra, amit a nagyvezéreknek kellett adnom. Annyira siettem haza, persze mindent csináltam, csak nem készültem. Inkább lefeküdtem aludni, meg tv-t néztem, takarítgattam, mostam. Aztán már úgy döntöttem, inkább leszarom tablettát veszek be, minthogy stresszeljek. Szóval így készültem életem eddigi legfontosabb prezentációjára.

Hétfőn tovább súlyosbodott a helyzet, mert behívtak mielőtt készülhettem volna. Hát csak 20 fejes volt körülöttem, de szerencsére nem velem kezdtek, hanem még ment az aktuális piaci helyzet tárgyalása. Egyszer csak beszélni támadt kedvem, amit kis kezem feltételével jeleztem az ügyvezetőnek. Nem nagyon hitt a szemének először, de aztán csak felszólított, mint európai lelkes képviselőt. Az az igazság én sem hiszem el, hogy ez én voltam, de mindegy, így történt. Magyaráztam ám, a saját kis mondanivalómat ezek meg hallgattak és hümmögtek, de nem volt ellenvetés. Szóval lelkesedésem nem hagyott el, és folyamatosan beleugattam mindenbe. Ezután jött a prezentáció, ami már csak levezetés volt. Mutogattam a lézerkarddal, meg szövögettem a kis mondandómat a napi kavarások alapján és egyszer csak vége lett. Mindenki boldog volt és hát csak megtapsoltak. Kijöttem az oroszlánbarlangból és akkor a boldogságtól üvölteni akartam vagy ugrándozni, de nem lehetett. Szóval besunnyogtam a sarkomba és csendben ugrándoztam és vihogtam. Nos ez volt az atomvillanás életemben.