Időjárás: 15-25, mikor milyen, vagy esik vagy nem..

 

Hétköznap esegetett az eső, de hősiesen futottam a 12-13 perces távomat reggelenként.

Nem nagyon lehet megszokni, hogy 4 percenként úgy érzem na most van végem. A 3. hattyú halála már nem gond, mert akkor már tudom, hogy ha kibírom, akkor lehet is indulni lefele. Az első szakasz az viszont nagyon gyilkos. Mindenesetre ezek után, frissen és üdén futok a busz után magas sarkú cipőben is…Persze azért mindig anyázok, hogy miért nem vagyok képes időben indulni.

Keményen dolgoztam, nincs lazsálás, kezdenek sűrűsödni az órák, napok, kezdenek szövődni a szálak és bonyolódni a fonalak. Már nincs viccelés és pardon a vezetőség felé, hoznunk kell a tőlünk elvárt teljesítményt. Hétfőn kihirdették a management értekezleten, hogy hivatalból átigazoltam sales-re is, szóval Törpilla megszabadult tőlem. Elég neki a többi törp, így legalább nem kell fájjon a feje, hogy mit kezdjen velem, emberóriással.

A nagyvezér és az új főnököm „Angel” hazament nélkülem Magyarországra, amit nem nagyon tudok megbocsátani egyelőre Nagyon jó fej volt a vezér, mert felajánlotta, hogy elviszi a kis ajándékcsomagomat a szüleimnek. Hát még nem tudom mi ért belőle haza…

 

Minden este későn érek haza, minden nap délig kávét és teát iszom és próbálom visszafogni magam a hatalmas kajálásoktól. Természetesen még mindig digidaginak érzem magam és szörnyülködöm a tükör előtt. No persze annyira azért nem vagyok fanatikus, csak káromkodom a kaja mellett, hogy azért mégsem kellene.

 

Pénteken baromira el voltam úsztam a munkával. Természetesen mikorra rendeltem a budi búvár haveromat? Hát pénteken 19.00-re mert eddig még pont sosem értem haza erre az időpontra. Fejvesztve rohantam, fél 7 után indultam. Péntek lévén taxi sem volt, vagy ami jött, az rendelésre érkezett és nem vett fel. Felszálltam az egyetlen buszra ami jött és amivel már egyszer eltévedtem. Úgyhogy képben voltam, hol tudok átszállni a másikra, ami nagyjából arra megy amerre lakom.

A buditurkász csávót amúgy nemes egyszerűséggel nem értem, hogy miből él. A félig elkorhadt rozsdás láncot, ami mellesleg nyikorog is és nekem kell a tartályban alkalom adtán horgászni, megint nem akarta kicserélni. Mert, ez szerinte jó. Hát próbáltam nem látványosan agyvérzést kapni, amikor a közvetítőnk - aki szintén makogva sem beszél angolul - próbálta nekem elmagyarázni az előnyeit a fenti említett, kis testi hibás kallantyúnak.

Nagy levegő, benntart, nem ordít, nem csapkod, nem veri szét a csávó fejét, apránként fog között levegő kis sugárban távoz. A maradék szusszal sziszegve közöltem a csajjal, hogy semmi probléma, verjed be a nővéred számát a telefonodba. Meséld el szépen, hogy a csávó nem szerel és mindezt ketten találtátok ki. Majd nővérke legyen szíves ezt az infot azonnal továbbítani a kolléganőmnek, aki összeszervezte a lehetetlennek látszó klotyó missziót. Gondoltam fog örülni így este 8-kor, pénteken.

Mellesleg megjegyeztem, hogy nézd. Ez itt egy széééép, modern, lakás, de a budi nem szép és nem jó. Tehát nem kérek sokat, csak egy egyszerű nyomógombot és néztem a szemét, hogy érti-e, ezt a nagyon bonyolult egyenletet. Majd elfordultam és pakoltam tovább a mosott ruhákat, amiken kiéltem az erősödő agytornát. Beszélt hát a csaj a lelki segélyszolgálattal, aki elmagyarázta, hogy kerüljön ki a mester batyujából az új pöcök és mehetnek a dolgukra.

Szóval s lőn csoda, volt pöcök, lett pöcök és el is húztak a francba. Nos, erre kéne gombot varrni, ha kérhetem; legalább kettőt. 

Ezek után még kicsit dolgoztam, de közben kajáltam és boroztam, hogy jobban elviseljem a terhet. Pfuj de rossz hétvégén dolgozni… Szombaton futni akartam, nos ez csak terv is maradt, mert szakadt az eső keményen. Befejeztem a munka elmaradást, mostam, takarítgattam olyan lájtosan, meg valami filmet is nézegettem. Főztem húsos táskát és rájöttem, hogy így nem olyan jó, mint sütve.

Másnapra jó időt mutatott a meteorológia és ezeknek el is lehet hinni, nem úgy nyomják a sódert, mint nálunk.. Szóval elterveztem a szürke szakadó esőben, hogy másnak futok és múzeumot látogatok. Már csak ki kellett választani a helyet, ami marhára nehezen ment, miután annyiféle van, hogy hajaj. Aztán gondoltam, hogy nem variálok, kinéztem a buszról egy helyet, ami már régóta fúrja az oldalam.

Reggel 10-kor riadtam, szikrázó napsütés fogadott. Nyúlcipő fel, rövid nacit még nem mertem bevetni, most is inkább hosszú gatya és rövid ujjú póló lett a menet felszerelés. Persze az életben nem vagyok ám ennyire gyors, még ágyneműt is mostam és szütymörögtem azért rendesen, mielőtt nekivágtam a nagyobbik dombnak. Reggelit nem erőltettem. Vettem egy joghurtot a sarki közértecskében és bedobtam a hátizsákomba. Kivételesen a telefont sem hagytam itthon, mert mindenképp szerettem volna fényképezni a lepkék honjában. Felfelé nem annyira járt az eszemben a levegővételen és a lassú, de egyenletes kínzáson kívül más.

Néha megcsapott egy-egy virágillat, jött egy kerékpáros vagy gyalogos, akkor észleltem a külvilágot. Egyébként ez a lehetőség a totál kizárására minden infonak az agyból.

Valahogy felértem, nagyon sokan néznek szerintem hülyének. Azért néha megcsillan az elismerés fénye egy-egy tekintetben vagy széles mosolyon. Hát nem fáztam mire felértem. Amúgy talpig feketében nyomtam, de volt árnyék, így nem főttem félúton.

A csúcson sokat pihengettek gyaloglók és kerékpárosok. Itt aztán azért volt kölcsönös elismerésnek helye a tekintetekben. Én benyomtam a kis joghurtomat, ami a hátamon kicsi azért felmelegedett, de még nyomokban hűvös volt. Aztán elindultam lefelé. Kb másfél órán keresztül meneteltem lefelé, fényképeztem a színes palástú lepkéket és a csodálatos természetet. Hallottam a piros lampionos út felől valami éneket, hát persze, hogy meg kellett néznem, mi folyik ott. Nem akartam először bemenni a kis szent helyre, lepkéket próbáltam fényképezni, de mindig csak átvernek és huss elillannak. Jött egy család, amíg forogtam a pillangók után és apuci messziről kiabált okosan, hogy „hey, american lady”. Na, mondom jó van, még így holdvilág fejjel, nem épp friss toalettel is szupersztár vagyok. Hát tutter baj van a csávónak a látóidegeivel. Mindenesetre, azért csak elevett a fene a végcélig, mert ugye nem vagyok ám kíváncsi. Ott aztán már a hírem tovaszállt és azonnal becipelt egy csajszi, bemutatta a családját, megmutatta a szentélyt. Meghívtak a bátyus által kevert vörös teára, amit minden szombat-vasárnap az idetévedők ingyen fogyaszthatnak.

Nagyon kedvesek voltak, nem fogadták el a kis aprópénzem, így megígértem, hogy visszamegyek istenüknek megköszönni a teát a szülinapján (ápr 15). Máskor nem lehet fényképet készíteni, csak aznap, mellesleg még vacsorát is kapok. Az apró probléma csak annyi, hogy némileg az erdő közepén helyezkedik el ez a kis szentélyecske.

Ellőttem jó sok képet, futottam lepke után, pókháló elől, aztán haza is futottam végül, amikor már nem volt térdgyilkos a lejtő. Gyorsan lezuhanyoztam, hajkorona belőve, elrongyoltam a múzeum irányába. Így délután 4-kor hangyányit éhes is voltam. Új kedvencem most a pita szerű lepénybe tekert marhasült, zöldséggel és új hagymával, barna fűszeres mártással. Ettől a hagymától nem leszek büdös, mint a görény.

Amíg vártam a buszra és majszoltam lopva a kis kajámat, elkezdett dumálni hozzám egy ember. Aranyoska volt, tetszett neki a fehér fejem és sárga hajam, gondolom. Már legalább néhány szót megértek, ezt csak annyit jelent, hogy nagy áltagban 200-ból kettőt. A piao liang most a legújabb jelző, amivel a beautiful mellett illetnek. Aranyoska volt emberünk, csak ahogy közelebb jött nagyon megrémültem, mert mindkét szája széle ki volt repedve és vérzett. Én majdnem elszaladtam, úgy megijedtem, de hát hova szaladjak a busz elől???? Hu, nagyon kiborultam, el is raktam a kajám, meg el is fordultam, meg szégyelltem is, hogy ennyire letaglózott az eset. Nem is szerettem volna megsérteni, de jajnekem volt a szituáció és a rohadt busz is csak percek múlva jött. Nos, gyorsan el is felejtettem ezt a sztorit, mert jött a következő kommandó. Nem tudtam hova megyek és még most sem tudom hol voltam.

Ma nem dolgozott a haverom és a havernőm sem, mástól meg nem kérdeztem meg.

Képeket csináltam, egy katonai emlékmű volt az biztos. Csodaszép épület, gyönyörű gondozott kerttel. Pont akkor mentem, amikor őrségváltás volt, úgyhogy kattintgattam ám a képeket.

Kimnek ma műtötték anyukáját, Emily Japánban van, Lucy Hongkongban, Dzsudzsi Franciaországban. Én meg itten én egyedül és várom Zsófit.

 

Na most meg álmos vagyok, megyek aludni.

Jó éjt!