Időjárás: 12-16 c, esős                       

 

Vasárnap délben keltem, miután valamikor hajnalban keveredtem ágyba szokás szerint.

Miután a napocska erőlködve ugyan, de próbálkozott sütögetni, gyorsan döntöttem, hogy indulok Danshui-ba, ahol láthatom egyik nagy szerelmemet, a tengert. A hétre végig esőt mutat a meteorológia, ezért nem gondolkodtam sokat. Facsartam magamnak 3-4 narancsból egy erőbombát és elrongyoltam a buszhoz, ami a piros metróhoz átvisz (Yuanshan Rd). Ez az a szent hely, ahova egyszer véletlenül mentem és 1,5 órán keresztül értem haza 3 különféle metróval.

 

 

Biztos ami biztos bekészítettem az esernyőt a túlélő felszerelésbe. Szombat este úgy telekajáltam magam, hogy a fogyókúra vasárnapra adott volt.   

A 21-es buszt megszerettem, amióta tudom mennyi időt lehet használatával megspórolni. Kb 30 perc alatt értem a piros metróhoz és 15 megállót kellett vele mennem Danshui-ig.

Gyanús volt már nekem, hogy a metró tele van, ahhoz képest, hogy mindenki ünnepel elvileg otthon a családjával. A metró nem a föld alatt megy itt, hanem felüljárón, ezért tök jól lehet bámészkodni. Persze nem vagyok itt sem feltűnő, ahogy kapkodom a fejem, mintha egy boksz meccsen próbálnék az ütések elől kitérni. Ahogy haladtunk északra, egyre jobban morcosodott az idő, sőt a hegyek csúcsát szigorú esőfelhők ölelték körbe. A napocska meleg sugára már csak a távolból erőtlenül integetett, de én boldog voltam, mert közeledett a tenger.

Mint utóbb kiderült a folyó belefut a tengerbe és Danshui ebben a torkolatban üldögél és várja az ölébe érkező látogatókat.

 

Amint megérkeztem meglepően észleltem, hogy a metró végállomáson óriási tömeg hömpölygött ki és be, pedig egy ilyen megálló nem mondható kicsikének. Ámultam és bámultam, hogy már megint mibe csöppentem. A nyugodt kis tengerparti helység helyett egy hatalmas és pörgős forgatag közepén találtam magam, tele kávézókkal, éttermekkel, kis boltocskákkal. Egy talpalatnyi szabad hely nem volt, mindenhol árusok és kíváncsiskodók, pedig itt már javában esett az eső.

Néha összeakasztottuk az esernyőnket valakivel, de amúgy semmi probléma nincs a közlekedőkkel. Mindenki normálisan kivárja a sorát, nincs lopás, lökdösődés, ordibálás.

Árultak csigákat lábosból snack-ként, amitől teljesen ki vagyok készülve. Nem figyeltem, hogy aki vett, az mit művel vele, de 2 lehetőség van: vagy kiszippantja a cuccot a házából a szájával vákumot képezve vagy kipiszkálja fogpiszkálóval és úgy tömi be a szájába. Egyik rosszabb mint a másik, jájjjj.

 

A csigák mellett a helyi Bango családot is lefényképeztem, aranyosan húzták a nótájukat és édesen mosolyogtak hozzá. Volt egy sípolós bácsi, akinek a muzsikája marhára tetszett, de a nagy izgalomban elfelejtettem cd-t venni tőle.

Ugyanis megláttam egy hajó jegyárusító pultot és extázisba estem. Nekem hajókáznom, kell ha a fene fenét eszik is… Hát szerencsére az eladók nem beszéltek angolul, ezért a számokra hagyatkoztam. Volt jegy 50, 100 és 250 NT-ért. Gyors tétovázás után az 50-es mellett döntöttem, gondoltam onnan még talán vissza is úszom, ha gáz van.  Megvettem a jegyet, nem sokat beszélgettünk az eladóval. Kicseréltem a pénzem egy jegyre, amin csak is kínai karakterek voltak, megy egy fénykép, ami hidat ábrázolt. Hát, azért ennél a pontnál kicsit ki voltam akadva magamra, hogy hogy lehetnek ilyen szuper ötleteim és vajon mi vezérel a folytonos kalamajka keresésre még így nagykorom ellenére is. De máris vezérelt tovább a kalandvágy, forogtam kicsit, hogy találjak egy áldozatot, aki ránézésre beszél angolul és nem is siet annyira. Odamentem hozzá, hogy „Figyu Édeske, itt ez a jegy, vágod hol a hajóm?”.

Kedvesen eligazított egy távolba bökéssel, hogy „Ott a hajó állomás, ott lesz a hajód.”

Nah és tényleg, ott volt egy állomás, hosszú sorokkal, jájj, mondom „ Bravó Anikó, itt fogsz állni este 6-ig egy sorban a szemerkélő esőben!”

Kiszúrtam egy csini egyenruhás kétnyelvű eligazító fiút, aki terelgette a jó népet, némi jegy szemle alapján. Rástartoltam, kiválóan beszélt angolul. Mondta, hogy 10 percenként megy a hajóm és odavezérelt a narancssárga vonalhoz. Hát így utólag azt az apróságot elfelejtettem megkérdezni, hogy hova is megyek, de mit érdekelt engem, csak már a hullámok között lebegjek. Színekkel voltak kategorizálva az útvonalak és ennek megfelelően voltak öltözve a matrózok. 10 perc múlva már indultunk is kb 30 emberrel a fedélzeten. Először beporoltam a hajó belsejébe a fedett helyre és beültem mint egy veréb a drótra. Elindultunk, a vigyor a fülemig ért, majd fejvesztve rohantam a fedélzetre, hogy lássak is valamit a hajón kívül. Miután a táska a hátamon volt, így csak az esernyőt sikerült elhagynom, mert az nincs hozzám kötve. Mit érdekelt engem az esernyő, amikor kint lehettem a tenger közepén, - ugyan ritka szar időben és halvány lila gőzöm nem volt, hogy merre megyek – elhomályosították a maradék eszem is a hullámok, a hajók, a halászok és a csodás kilátás.

 

 

Kicsit aggódtam, hogy a telefonom, amivel a képeket csináltam, mikor zuttyan be tengerbe, de megúszta a kis drága. Öleltem egy oszlopot a szabad kezemmel, hogy ne vágódjak a hullámok dobálása közepette. Volt itt is egy vámpír csaj, berakott kék lencsét a szemei helyett. Én nem vágom, hogy ez miért jó, hiszen szépnek nem szép, sőt még ijesztő is. De Barnáék kultikus zombi bulijára lehet, hogy bevetek majd egy ilyen szempárt, ezzel lehet nagyon bután nézni…

Egy idő után azért figyeltem, hogy merre tartunk és mi lehet az úti cél. Miután egy híd volt a jegyen, azért annyira nem kellett rommá pörögnie az agysejtjeimnek, hogy hova megyek, csak azt nem tudtam, melyik parton lesz a hely. Végül is észak felé haladtunk a nyílt tenger felé és  egy öbölbe futottunk be, el voltam ragadtatva. Gyorsan odaszaladtam az információhoz, hogy hátha valamit nyökögnek hol vagyok és megmondják mit érdemes megnézni. Hát ez nem jött össze, de legalább a jegyem visszafelé megvettem és annyi kiderült, hogy 5kor indul vissza az utolsó hajóm. A hídon nem mentem át és mint kiderült jól tettem, mert azon a szerelmeseknek kell átmenniük és akkor csuda szerencsés lesz a kapcsolatuk.

Kóboroltam a kikötőben, így 4 körül, már éhes is voltam. A furcsa kajákból egyedül nem eszem, ahhoz kell valaki helyi bennfentes, aki rávegyen.

 

Aminek jó illata volt és el bírt csábítani, az szerintem a fürj tojás volt, amit az eladó hal tojásként adott el nekem. Hát biológiából kicsit lepontoztam, de a hurkapálcikára szúrt, törpe-sült tojásai isteniek voltak. Kicsit megszórtam sóval, borssal és szója szósszal, hmmmm…  

Ittam egy cappuccinot, amire megkértek várjak 10 percet. Ez pont arra volt jó, hogy 2x akarták kifizettetni, de simán lepattintottam a csajt, aki küldte a managert, aki azonnal elnézést kért. Jól tette, mert az ilyenért morcos vagyok és kihozza belőlem a harcikakast….

Visszafelé rajtam kívül talán még egy kisfiú élvezte nagyon az utat. Benne is volt a kis fekete buksija a fényképeim nagy részében, amiért egy kicsit csúnyán néztem, de ő ezt nem látta. Néha akkora hullám dobott meg, hogy a hajó alját fényképeztem vagy eldobtam az üres kávés dobozt, amiből kifolyt egy kis trutyi. Kicsit ezért elszégyelltem magam, de valahogy leküzdöttem és úgy csináltam, mintha a kis kávéfolt már a gyártáskor ott lett volna. Kb 5 lépésre volt tőlem a kuka, de féltve őriztem az oszlopomat a hajó faránál, ahonnan jól lehetett fényképezni.  A fényképek lassan érkeznek, mert itthonról nehéz eset ez a mobil internet ügylet, meg nem is nagyon foglalkoztam eddig vele. Végül is sztori sem volt eddig, szóval kettős büntettet hajtottam végre.

Miután vissza érkeztem Danshui-ba, folytattam a sétálós, felfedezős projektet. Volt egy török fagylaltos ember, aki kis pálcán forgatta a fagyit, mielőtt átadta volna a vevőnek. Tök jó fej volt, még sorba is álltam volna talán, ha nincs ekkora tömeg és 10 fokkal melegebb van. Ha jó sok pénzem lenne, ilyen boltot nyitnék a Váci utcában, ez mindenkinek tetszik.

Találtam egy lépcsőt, ami egy étteremhez vezetett és szépen ki volt világítva. Persze az ilyen helyekre fel kell menni, ami szűk, rejtélyes és csodát rejthet. Hát az is volt, bár a kép annyira nem adja majd vissza. Egy régi boltíves épület, virágzó és megvilágított cseresznyefával, aminek a lehulló virágai a kivilágított medencében kis gondolákként úszkálnak. Innen fentről rá lehet látni a folyó és tenger torkolatára, valamint a főutcán hömpölygő tömegre.

 

Én is lementem hömpölyögni, elhatároztam, hogy eszem még valamit, mára elég volt a fogyókúrából. Közben azért betértem egy templomba, ahol cuki kislányt fotóztam a helyi szépségek mellett. Annyira szépek a gyerekek. Én nem tudom miért van ez, de úgy látom, hogy egy bizonyos kor után elvesztik a szépségüket és átlagosan egyforma felnőtté válnak. Valahogy még éhesen sem kívántam a csigát házastul és a hirtelen rácson sült polipot. Pedig tutter megenném, ha nem látnám őket így direktben a saját valójukban. Vettem húsos táskát dobozban, amit lelocsoltak egy kis csípős szójás trutymákkal és kis fogpiszkálóval eszegettem. Sorban álltam hagymás-zöldséges cuccért, amit szintén már ismerek a 1,5 hónapos múltamból. Sőt, még betoltam utam végén egy fánkot is Dunkin’s-éknál. Elbámészkodtam kicsit a víz parton, mert időközben leszállt az est és elkezdődtek a tűzijátékok. Váratlanul megjelenő csodás fények borították az ég alját, hangos pukkanásokkal megelőzve. Szép nap volt, talán a legszebb eddig.