Időjárás: esik az eső, néha van egy-egy nap, ami napsütéssel ajándékoz meg minket
Hétfőn, reggel 11-ig aludtunk, mert megérdemeltük. Utána felmentünk a hegyemre, ahol futni szoktam és a részidőm ugyebár 12-perc felfelé, 10 perc lefelé. Hát most –napsütésben- 1,5 órát tartott a túra, ebben már benne volt a kígyóbűvölés is.
Csodás volt, legalább 2 hónapja nem jártam erre az edzések miatt, hiányzik. Sokat fényképeztünk, meséltem a halálos emelkedőkről, ami így sétálva sokkal gyilkosabb szerintem. Repkedtek a pillangók, a pókok meg most aludtak és a nap elől behúzták hálóikat fedezékükbe, mert nem láttuk őket. A természet még mindig gyönyörű, csak most inkább zöld, mint virágos. Elbandukoltunk felfelé, egyszer csak néhány méterre tőlünk megláttam egy kecsesen tekergő kígyót. Hát ez viccnek nem lenne rossz, nagyokat is nevetnék rajta, de hát ugyebár ez inkább kandi kamerás túlélő túra kategóriába illik bele. Szóval lefostam a bokám 5x, lezöldültem és szájzárat kaptam, Zsuzsi meg mit sem sejtve ugrándozott körülöttem. Kb. ennyi a leírása az akkori állapotomnak, szóval a hullamerevséget leküzdve velőt rázó sikításba kezdtem. Nos ekkor már Zsuzsi is infarktust kapott és ugrott egyet jobbra, szerencsére a kígyó meg balra hatolt be a csatornába. Rebegtem habzó szájjal, hogy kígyó, hát Ő meg nem is látta, ezért ment ám utána.
Hát mondom nem kéne, mert nem kicsi, azaz elég nagy. De csak ment, mert ugyebár egy kosnak mondjad már, hogy álljon meg a fal előtt. Na, én meg messziről nézem, hogy ott állnak egymás mellett, mondom húzzál onnan, mert most már tényleg para helyzet van. Csináltam a dögről jó sok képet, de csak egyet toltunk fel a blogra, elrettentés jelleggel. Egyébként az őslakos kollégáim és barátok soha az életben nem láttak itt kígyót. Ennyi…, kalandtúra Ancsával.
Felmentünk a csúcsra, kinéztünk, fényképeztünk, végre találtunk egy pókot is. Aztán lebillegtünk, közben még találkoztunk a kígyó elvtárssal, aki nyugodtan sütkérezett a napon. Mi annyira nem voltunk nyugodtak, gyorsan el is szaladtunk onnan, egyből nem fájt a derekam arra az időre, amíg az irhámat éreztem veszélyben. Már nem is mentünk haza, hanem egyből mentünk a belvárosba, a 101 toronyhoz. Csodálatos napos idő volt, szóval ezt ki kellett használnunk. Elmetróztunk, megvettük a jegyeket, akkora tömeg van, hogy 2 órával későbbi liftre kaptunk időpontot. A nagy tömegre való tekintettel megkérik az embereket, hogy ne a lift előtt várakozzanak órákat, hanem menjenek el bámészkodni és jöjjenek vissza az adott időpontra. Mi is ezt tettük, elmentünk ebédelni egy helyre, ahol már egyszer voltam és véletlenül oda is találtam. Mindketten sült rizses húsos cuccot rendeltünk, csak az enyém marha volt, Zsuzsié meg lazacos. Rommá volt borsozva, de isteni volt. Tüzet hánytunk a zsepinkbe, ami itt ugyan botrányos bunkóság, de kit érdekel, a szükség nagy úr… Jobb mintha köpködnénk.
Leöblítettük a tüzes rizst egy jeges gyümölcsteával és zúztunk a 101-be. Már korábban kifigyeltük merre kell mennünk, így a behatolás másodszor már sima ügylet volt. Felfedeztünk egy rést a sorban, ami a szervezők hibája volt, illedelmesen pislogva be is faroltunk. A biztonsági őr meg jól elzavart minket és átrendezte a terepet gyorsan, mert rájött, hogy porszem csúszott a rendszerbe.
Nézelődtünk és vihogtunk, jó sok kínai vendég volt, akik nem annyira kedvesek és udvariasak, mint a helyiek, így nem vetem őket papírra.
Végre bejutottunk a liftbe, addig készült rólunk és a többi sok száz emberről gagyi fotó, amit meg lehetett venni a pénztárban. Persze nem vettük meg, csináltunk magunknak még több százat. Egy kislány 4 nyelven nyekeregte el, mire felértünk, hogy be fog dugulni a fülünk és 40 másodperc alatt felérünk. Aztán jött az ámulat, pont naplementére értünk fel, amire marhára nem is számítottunk. Valami csoda volt, isteni élmény, látni kell…
A földrengés esetén blokkoló golyót is lefényképeztük, hihetetlen szerkezet, majd jön a kép egyszer csak. Kimentünk a tetőre, óriási szél, de újra csoda. Nagy élmény volt, feledhetetlen.
Ahogy kicsit meneteltünk a lépcsőn, eszembe jutott, hogy itt akartam futóversenyezni. Na neeeeem, ez nekem nem gyere be, inkább fél maraton, mint uncsi szenvedős térdkikészítés a lépcsőn.
Élvezet halmozás végett még elzúztunk az éjszakai piacra, Shilin-re, ahol Zsófival is jártunk.
Először inni akartunk, Zsuzsinak 3 italból 2,5 nem ízlett, kicsit lefittyedt a szám széle. Aztán jöttek a kaják, a büdös tofu annyira büdös, hogy hajunk égnek áll már az előző sarkon, ahogy terjeng a szaga. Vettünk csirkés törökös valamicsodát, a többire nem emlékszem, annyi szarság került a szatyorba. A legütősebb a „szeretlek Tajvan” feliratos póló, amit egyenruhaként vettünk a családnak.
Természetesen ebbe mi is bele tartozunk, ezért másnap (apukám szülinapján – jun 1 – „ Isten éltessen Apa!”) késztetést éreztünk, hogy ebben szerepeljünk. Hát én rájöttem, hogy nem olyan pólót kaptam, mint a többieké. Van rajta elöl egy kicsi miniatűr figura (hmm, hát igen, csótány…). Foglalkozott vele a franc, gondoltam csak nem lehetek annyira égő, meg persze fel sem ismertem, hogy az ott egy ronda kis dög.
Elmentünk edzésre és már a biztibá hajlongott a röhögéstől, hogy állat a szerkónk. Ez önbizalmat adott, no meg az is, hogy innentől kezdve mindenki mosolygott és köszöngetett.. Végig fotóztuk a 2 órát és emberekre vihogtunk vissza. Felmentünk a hídra, ami alatt általában az utolsó csapásokat kell nyomni. Amikor jött a 2 hajó, üvöltöttem és futkostam fel s alá. Zsuzsinak fennakadtak a szemei és megkérdezte, hogy minden ok-e? Aztán bőgtem kicsit, hogy én nem lehetek ott, de csak ennyi volt a hiszti. A derekam nincs jól, komolyan sérült egy izom, amit a testem jelez és nem szabad megerőltetnem. Sem cipelnem sem sportolnom nem szabad ebben a 2-3 hétben. Nos jó volt, legalább Zsuzsi látta, hogy hova jártam heti 5x és milyen jó fejek a csapattársak.
Ez után rongyoltunk haza, gyors készülődés és mentünk Keelung-ba. Azt hittük marha jó hely, de nem az, sőt… Azon kívül, hogy néznek, semmijük nem szép és nem is kedvesek az emberek. Nagyon koszosak az utcák és a nevezetességek sem annyira szépek. Sőt…, konkrétan néhol féltünk. Nos mindegy, megnéztük a helyi látványosságok nagy részét. Fel akartunk kilátóba, ami le volt zárva, a templom ami kívülről egészen szép volt, belülről üres. A többi említésre sem méltó, max a család akik ittak és énekeltek, amíg mi másztunk felfelé a hegyre. Persze azt hitte mindenki, hogy amerikaiak vagyunk, még az iskolások is megállítottak minket. A robogósok olyan durván figyeltek, hogy Zsuzsi megjegyezte, ő fél, nehogy rossz fele induljanak, mert minket néznek. Beültünk ebédre egy ránézésre tök normális helyre, ahol megint ufók voltunk. Nyelvi és logikai nehézségek nehezítették a kommunikációt. Általában ezek az alap aktiviy-s kifejezések nem jelentenek problémát, nos itt a pincérlánynak az agya igen alul fejlett volt. Először is kínai menüt hozott, majd azt kicserélte gyorsan. Aztán ajánlott saját maga egy menüt, teát muffinnal. Kihozta a 2 teát 10 perc különbséggel, majd kihozott nekem egy gofrit. Ezek után azt hittük, hogy egy gofrit kapunk 2 muffin helyett, de nem, mert fél óra múlva hozta a következő adagot. Kicsit később a következő adag teát. A vízművek hozzánk képest gyenge csöpögő csapnak bizonyult, hölgyikét azért csak meg kellett kérdezni, hogy most akkor hogy is lesz ez a fizetés témarépa. Mind kiderült, egyet fizet kettőt kap akcióban vettünk részt.
Önbizalmunknak jót tett ez a túra, de marhára semmi értelme nem volt a helyi tapasztalatszerzésnek. Este haza kellett érnünk 8-ra, mert Stanley-vel mentünk befizetni penghu-i út másik felét. Nagyon aranyos volt, eljött értünk és haza is hozott. Mindent lezsírozott, azt nem mondta, hogy kb ketten leszünk egész Penghu-n dr Szöszy-k.
Jun 02-én kezdődött a túra. Taxit rendeltünk a biztibával (jött is), és odaértünk időben a checkin-hez. Minden rendben ment, teljesen simán ment a dolog, mint kés a vajban. A kis pöcök a kommunikáció volt, de ez még csak a laza kezdet...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.