Jelentem, volt földrengés 8.13-kor. Éreztem is, de azt hittem, csak megbillentek a ropi lábaim. Történetesen éppen sminkeltem és nem fogtam az adást, hanem konstatáltam, hogy 30 felett már nehéz billegés nélkül állni egy helyben, még két földi érő lábbal is. Miután bejöttem melózni, akkor kérdezte a haverom, hogy éreztem-e. Hát mondom, mit is kellett volna? Miiiiii, földrengés???? Aztán visszakérdeztem gyors fejszámolás után, hogy jaaaaaaaa, 8.15-kor kb? Nos igen, éreztem, picike volt és nem ijesztett meg. Kriszpi édesen aggódott anyucijával együtt, már hívtak hajnali 6.20-kor. Az én szüleim is fognak, csak még biztos szunyókálás van, ezért gyorsan leírtam. Köszi!
Volt mégegy 16.16-kor, amit nem éreztem.
Vasárnap lampion fesztiválra kellett volna még mennem, de nem, nem fért bele. Már leszállt az est, mire elindultam hazafelé. Nagyon durván nem tudtam tájékozódni sötétben, kérdezősködtem, hol a vad viharban van a piros 5-ös buszom. A terelő csávók még véletlenül sem beszélték a nyelvem, de mutogatás tökre ment „nem itt, kb arra”. Aztán bekattant, hogy odafelé – még világosban – elég hosszú volt a bevezető séta szakasz a parkig. Még jó, hogy nem reggel jutott amúgy eszembe… Ezért csak azt kellett eldönteni, merre is induljak. Volt még egy-két párocska, aki sokáig bámészkodott, mint én. Így gyorsan utánuk osontam, hogy ne féljek nagyon, mert a gyalogút sejtelmes fényekbe burkolózva haladt a hegy oldalába vágva. Alattunk mentek az autók, melyek fényei szépen megvilágították a csodálatos ruhákba öltözött és buksijukat álomra hajtó virágokat. A madarak már elhallgattak, de a finom virágillat még terjengett. Nah persze, ez így utólag gyönyörű, ott azért kicsit be voltam rottyantva, amíg nem találtam meg azt az útszakaszt, amit tuttira felismertem. Onnan már megint vagány voltam és megkoronáztam a napot 5 szál kála vételével, amíg jött a buszom. Az eladóbá nagyon lelkes volt, úgy reklámozta a virágait, mintha nem egész nap ott rohadtak volna a tűző napon. Mindenesetre végre voltak virágaim otthon 4 napig, mert még mindig nincsenek virág típusú albérlőim. Lehet, hogy hirdetést kéne feladnom ez ügyben, de leginkább el kéne mennem a piacra.
Kb 1 óra alatt kommandóztam haza. A hegyvidéki kanyargós utakról csodálatos volt letekinteni a fényekben úszó fővárosra. Már amikor a szemeim nyitva voltak, mert már atom fáradt voltam. A virágaimat úgy öleltem, mint az ovis képemen a macit.
Elhatároztam magamban, hogy reggel fogok futni, mert vasárnap ez kimaradt.
Szombaton valami csoda folytán 11 perc alatt tettem meg azt az utat, amit néhány hete még 15 perc alatt sikerült. Lefelé mindig sétálok, kirántom a zenét a fülemből, helyette madárcsicsergést hallgatok és figyelem a zajokat. Már megértem az embereket, akik tolatva mennek lefelé, kímélve ezzel a térdüket. De megfejtettem, én még nem vagyok abban a korban, hogy ennyire óvatos duhaj legyek. Volt egy kis fehér macska, aki a második hegymenetnél sétált a gazdáival. Meglátott engem és bepúpozta a hátát, meg égnek állította a szőrét. Hát mondom „Te hülye vagy, felőlem aztán szívrohamot is kaphatsz, akkor is elfutok melletted, Te kis dög”. Már tudom milyen lehetett Chuck Norris önbizalma, amikor másodszor számolt el végtelenig, mert én is nagyon büszke voltam, amikor másodszor is felfutottam (persze nem ilyen jó részidővel) az utamon. Természetesen majd bele döglöttem néhol, de a katarzisnál jön a megmentő lejtő vagy nem oly durva ívű emelkedő.
Lefelé megint találkoztam a döggel, aki macska létére póráz nélkül nyomta az erdei operációt.
Hát - mint kiderült - szívrohamot tőlem nem kapott, vagy túlélte, de utána jött egy-két motor és autó, amitől már idegösszeomlást igen. Megálltam kicsit fekvőtámaszozni, meg guggolni a padomnál, erre jött vissza a párocska, már üvöltve a kis dög nevét. „Lola” soha többet nem jött ki az erdőből, pedig még segítettem keresni is.
Hétfőn 6.45-kor valahogy felkeltem és a legnagyobb meglepetésemre 7-kor már lófarkammal együtt úton voltunk a hegyemre. 13 perc alatt nyomtam le felfelé zihálást, menet közben előadva a hattyú halálát, a végén az intenzív osztályos újraélesztést.
A lelkes helyi sportemberek ilyenkor már nyomják a reggeli ébresztő sétát és nagyon kedvesen köszöngetnek nekem. Persze én csak bólogatok és elhúzok egy mosolyt, nehogy felesleges energiát pazaroljak. Néha integetek is azért, amikor túlzott lelkesedést tapasztalok.
Hétfőn, szerdán és pénteken nyomom a reggeli futást.
A biztonsági őr próbálkozott, hogy futna velem, mondtam magamban, hogy max anyukáddal, miután át akartál verni internet ügyben. Még mindig gondolkodom amúgy, hogy ennyire kretén Őnagysága, vagy ennyire néz hülyének Engem a csávó.
A melóban a héten nagy változásként éltem meg, hogy a végül hivatalosan is bevontak az értékesítési osztály ügyeinek intézésébe. A nagyvezér szerdán behívott, hogy, ha én is egyetértek Angyal lenne a közvetlen főnököm, akinek a becsületes neve Angel (értékesítési osztály diri). Hát hosszú ideig tétováztam a döntésemmel, kb 1 másodperc töredéke alatt nyögtem rá a „nagy duzzogva elfogadom” választ. Most már nem csak operációs, hanem sales-es ügyekben is kompetens vagyok. Meglátjuk mit főztem és hogy boldogulok ekkora felelősségi körrel… haha.
Hát ezek után azért kicsit súlyos lett a vállam és megingott bennem az önbizalom. Kicsit hiányzott, hogy nincs anyu meg apu közel, akikhez ilyenkor elszaladok, hogy azonnal kisírjam magam és megnyugtassanak egy jó kajával, meg a „büszkék vagyunk Rád, Te vagy a legokosabb és legszebb nekünk” dumával. Meg a kiskutyámat is már meg kéne szeretgetni úgy tetlegességileg, a két kezemmel ölelgetni. Édespofa amúgy, már megszokta, hogy a „fekete dobozból” jön a hangom és mostanában nem simogatom.
Most fejtettem meg, hogy nem is honvágyam van, mert sokkal jobban érzem magam itt, hanem hiányoznak az apró érintések, az ölelések, a megszokott üdvözlő puszik, a szeretett emberek közvetlen energiája, a szemek és testbeszéd sokatmondó üzenetei.
Nah, most kitisztult a könnycsatornám, ez a mondat elég sokatmondó lett.
Szóval a tegnapi estém a fentieket tekintve kicsit űrhajós lett. Ilyenkor mindig bedobok valami fricskát. Hát hirtelen felindulásból este 8-kor vettem egy cipőt és laptopostól, cipőstől elcsattogtam a fodrászhoz, akire emlékeztem, hogy valahol van és szimpatikus a hely.
Berobbantam, gyorsan kiderült, hogy nulla angol tudással rendelkeznek mind a négyen. Mutogattam, hogy ez a hajam, le kéne vágni, leginkább most. Hát levágta a főfodrász srác, a kis duci mosolygós lány meg megmosta a hajam és olyan masszázst nyomott a fejemen, néha bevonva a nyakamat, hogy leraktam a petéimet a fekvő hajmosó fotelbe. Meg voltam elégedve, a végén elmagyaráztam acitivity-vel, hogy kéne a névjegykártyád, mert szombaton fested a hajam.
Nah, most meg dolgozom valamicskét.
Puszik
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.